A 2021 nyarán váratlanul elhunyt művész a nyolcvanas évektől fényképezte Budapestet, a halála előtti esztendőkben talán minden korábbinál lázasabb tempóban.
Lugo és a graffiti találkozását szükségszerűnek mondanám. Egyrészt mert Lugo az a fajta fotós volt, aki magát „városarcheológusnak” nevezte, azaz a város titkait kereste, szinte fotókrónikásként igyekezett rögzíteni Budapest változásait, és egyik kedvenc terepe volt az egykori ipari területek pusztuló vidékeinek megörökítése, amelyeket nemsokára elér és elsöpör majd a városfejlődés. Másrészt Lugo borzasztóan fogékony volt a képzőművészet világára, régebben sokat fotózott művészeket, műtermeket, és sokat dolgozott műtárgyfotósként is. Azaz ismerte a műalkotás mibenlétét. Ráadásul mindig is érdekelték a város feliratai, például a neonok. Nyilvánvalóan fel kellett fedeznie tehát a pusztuló budapesti ipartelepek fényképezése során az éppen ott virágzó, rejtőző, meglepő minőségű és mennyiségű művészeti jelenséget, a graffitit. A lehetetlen helyek művészetét.
Valószínűleg tényleg meglephette a minőség, és ezt szerette volna megmutatni, amikor ráállt e rejtett kincs szisztematikus feltárására. Az általa készített mintegy 3500 budapesti graffitifelvétel nem a teljes, három évtizednyi budapesti graffititörténetet öleli fel, hanem egy rövidebb periódusát, a 2010-es éveket, de arról szinte átfogó képet ad.
Lugo alapjában véve művészetként tekintett a város legeldugottabb zugaiban falra festett alkotásokra.
Ezt jelzi például, hogy betartotta a múzeumi műtárgyfotózás szabályait, jó megvilágításban, szemből, a festmény négyzetével párhuzamos képoldalakkal örökítette meg a színpompás, meghökkentő műveket. Archeológusként elsősorban dokumentálni akart, legalább fotón megmenteni a kortárs művészetnek ezt a vadon nőtt termését, annak legszebb gyümölcseit. Hogy aztán ezt föl is tudja mutatni, ahhoz mások segítsége is kellett. Kurdy Fehér János íróé, produceré például, aki 2021-ben a berlini Collegium Hungaricumban kiállítást rendezett az anyagból, majd a kötetnek is főszerkesztője lett vagy Gerhes Gábor festőművészé, aki megtervezte a kötet tartalomhoz illő küllemét. És természetesen Jakabovics Tiboré, a fotóanyagot birtokló Equibrilyum Art Collection író, mérnök, műgyűjtő tulajdonosáé, a könyv kiadójáé.
E hatalmas gyűjtés kötetbe foglalása sokféle szempontú válogatásban történhetett volna. Lugóban is dolgozott a törekvés az értelmezést segítő rendszerezésre. „A graffitiket lehet csoportosítani helyszínek szerint, alkotók (writerek) szerint, technikák szerint, típusok szerint” – írta a munkájához 2018-ban fűzött rövid kísérőszövegben, amely most a kötet bevezetője lett „Gyűjtésemben igyekeztem bemutatni a budapesti graffiti időrendjét, helyszíneit, témáit, grafikai megoldásait.”
A szerkesztők végül is a földrajzi csoportosítást választották legfőbb rendezőelvnek, így a könyv tulajdonképpen Budapest-kötet lett, illeszkedve Lugo megannyi Budapest-albumának sorába. És onnan ki is lógva, hisz
ez Lugo legvagányabb küllemű kötete.
Ezt nyilván a műfaj is igényelte, de kellett hozzá egy kis szerkesztői merészség is. A rikító neonnarancs borító, a szövegek szellős, átlátható tördelése, az egész oldalt elfoglaló, hatalmas fejezetcímek legalábbis erről tanúskodnak.
Környékről környékre, negyedről negyedre haladunk lapozgatás közben, újrajárva gondolatban és a képek által Lugo felfedezőútjait. Az egyes negyedek képei előtt térképgrafika is segít (természetesen ez is filctollal, vázlatszerűen fölrajzolva, egy-két utcanévvel), hogy körülbelül hova is képzeljük magunkat. Több mint kétszázötven oldalon át képek és képek, környékről környékre haladva: Zugló, Belváros, Észak-Pest, Angyalföld, Újpest, Dél-Pest, Kelet-Pest… Betonkerítések, tűzfalak, lepukkant homlokzatok, elhagyott gyárcsarnokok, hidak alja, vasúti területek… Jelek, szignók, táncoló nagy betűk, ordító betűk, szétrobbanó betűk.
FURA, FACE, TUNA, VOID, CIPOE, JAZZ, KONOR, INZA, ODI ODI, OKES, ALBINO, BOSCO…
Sok-sok név a leggyakrabban feltűnő budapesti writerek közül. Előbb elveszünk a kép- és jelözönben, aztán kezdjük megérteni az összefüggéseket, a szerkesztői szándékot, itt-ott a kikacsintásokat, Lugo vizuális poénjait. Észrevesszük például, hogy a szerkesztők úgy használták az oldalakat, hogy az megidézze a graffitifalak egymásba érő, sokszor egymást fedő festményeit. Itt is egymást érik a képek, sőt a line-ok (a hosszú graffitifalakon, kerítéseken látható egybefüggő képsorok) logikáját is sikerül behozni a kötetbe azzal, hogy a következő oldalpáron lévő képből mindig egy kicsi részlet már átlóg az előzőre, és így tudjuk, hogy az egymást követő oldalak festményei a valóságban láncolatot alkotnak.
Itt-ott a szerkesztők kikacsintanak és fölnagyítanak egy részletet, ami akár Jackson Pollock absztrakt expresszionista (163. oldal) vagy Roy Lichtenstein pop-artos (310–11. oldal) munkája is lehetne. Sok olyan kép is bekerült, amikor Lugo, kilépve a „műtárgyfotós” szerepből, megmutat egy látványt, egy poént a műtárgy, a graffiti környezetében. Például amikor egy nyárfácska szerényen „odaáll”, odanő a mögötte lévő betonfalon tobzódó vörös betűrobbanás elé (66–67. oldal) vagy amikor a kéményes, régi gyárépület látványa elé odapofátlankodik egy hatalmas felirat a gyárkerítésen: EGON (314. oldal). És értjük a fotós szándékát akkor is, amikor a vasúti védőfalak munkáit fényképezve megakad a szeme a sínek fényes és lágyan kanyargó vonalán vagy amikor nagytotálban mutatja meg egy-egy használaton kívüli ipari épület, rég bezárt üzem esztétikai élményt adó, agyonfestett, szétbombázott belső terét. Tulajdonképpen nagy példaképe (akiről könyvet is írt), a múlt századfordulón élt Klösz György precíz dokumentátor mentalitásával megvalósítva mindezt.
Lugo graffitikönyvébe a tagektől a píszekig, azaz mesterművekig sokféle alkotás bekerült.
Ilyen remekmű például az Élessarok ördöge, egy hatalmas, vigyorgó, kékes-lilás bundájú dög. Ezt a festményt egy az egyben múzeumba lehetne vinni a helyéről, oly elevenen jeleníti meg a lapuló gonoszt. Alkotója ismeretlen, de nyilván nem véletlen tart CFS feliratú zászlót a kezében. Még kifinomultabb a vele oldalpárban szereplő, ébredő zombi és múmia színpompás, látványos kompozíciója (ismeretlen szerzőtől) valahol Kelet-Pesten. Rendkívül hatásosak (és Joe Tilson vörös ajkakat ábrázoló pop art printjét idézik) a nagyvásártelep fehér falára festett, óriási ajaknyomok (ismeretlen alkotótól). Gyönyörűek VOID szellemesen elhelyezett arcai is a Gellérthegy barlangnyílásainak befalazott bejáratán a Gellért tér környékén. A 2016-ban elhunyt INZA (1978–2016) nevű graffitis emlékére hosszú falat festettek végig társai a Rákoskeresztúri út mentén, ezekből az emlékgraffitikből is többet láthatunk.
A kötet háromszáz fotóján legalább száz-százhúsz budapesti writer műve tűnik fel.
A könyv azonban nem a budapesti graffitiművészet nagy ki-kicsodája, bár én magam nem bántam volna, ha a végére, a tanulmányok, interjúk mellé készült volna egy writer mutató, akár csak töredékes információkkal. A kísérőszövegek így is sok mindenben segítik az eligazodást. Néhány graffitis alkotóról is megtudunk ezt-azt. FACE-ről például kiderül, hogy Budapest egyik „all city”, vagyis az egész városban mindenütt jelet hagyó graffitise. A kör vagy ovális formákba arcokat rajzoló VOID pedig azon művészek egyike, akitől Lugo segítséget kapott, sőt képet is vásárolt.
A kísérőtanulmányok (például a Lugót szintén infókkal segítő Radics Panka művészettörténész írása), Kurdy Fehér János esszéje, valamint a Lugóval és budapesti graffitisekkel készült interjúk főleg a műfaj mibenlétéről, bűn vagy művészet jellegéről, nemzetközi és budapesti fejlődéséről, néhány szereplőjéről és a fotósorozat elkészülésének érdekességeiről szólnak. A kötet végén egy kis szótárban a legfontosabb szakkifejezések magyarázatát is megkapjuk.
Lugo, bár már rég odatagelte nevét Budapest és a fotóművészet emlékezetébe, ezzel a hiánypótló munkájával újabb látványos jelet hagyott.
Fotók: Equibrilyum Art Collection/Lugo
