Griff a falon - LEGENDÁS LÉNYEK

Egy tipikusan 19-20. századi gyűjtemény esetében ez nem is lehet szempont, de kellő távolságtartással kezelve, a kérdéses korszak nyomait szépen feltalálja a tárlat az utána következő évszázadok népi tárgykultúrájában. Ezzel a származáskövető gesztussal nagyjából meg is indokolja, miért olyan fontos nekünk itt és ma a reneszánsz, azon túl, hogy fehér foltokat kitöltögetni a művészettörténetben sosem késő. A sorozat többi nagy kiállítása egy pontosan körbejárható periódust, előzményét, utóéletét, műfajait és olvasatait dolgozta fel. Itt viszont azok a szálak válnak láthatóvá, melyek alkalmasint máig meghúzhatók. Mert a 17-18. századi erdélyi hímzésmintákban még felismerhető griffmadár vagy sárkány motívuma bizony ma is ott van a kézimunkalapokon, sőt a divatban is, csak már erősen stilizált változatban. És az indás, kacsos, egzotikus virágos minták is időről időre feltámadnak, most éppen a lakberendezés használja ezt a kincstárat. A közkedvelt reneszánsz tehát nem zárult le a 19. század végén, nagy kár, hogy a kiállítás megáll ezen a ponton és nem megy tovább, egészen a jelenig.

A reneszánsz hatásvizsgálata a népi kultúra összesen nyolc tárgykörében folyik.

 Ezek egy része kifejezetten a reneszánsz eredménye (nyomtatott könyvek, metszett lapok, festett kazettás mennyezetek), de vannak köztük egészen régi technikák, mint a kerámia, az ónedény, a kályhacsempe készítése, a kézírásos dokumentumok illusztrálása vagy a bútorművesség. A motívumok sorra járják a tárgyakat, a vászonszőttesek és a festett bútorok, a habánok ónmázas cserepei, a mézeskalács-sablonok és a kézírásos céhlevelek a középkor bibliai képei helyett a kitágult világ lényeit hordozzák, képzelt és egzotikus állatokat, növényeket, antikizáló épületrészleteket. A reneszánsz udvari kultúra képei köszönnek vissza mesés variációkban, a népi kultúra jellegzetes ritmusával sorolódnak a tárgyakon. Néhány technika megértésében segítenek a magyarázó szövegek, másutt inkább a motívum eredetét vagy egy tárgycsoport történetét rögzítik. Néhol zavar ez a rendszertelen információ, másutt viszont a népi versikék, mondókák, szövegrészletek átsegítenek a hiányokon, érzékletessé teszik a kapcsolatokat.

Imponáló az a módszeresség, amivel Lackner Mónika főkurátor és négy munkatársa feltérképezték a kisebb hazai gyűjteményeket, ahogyan művelődési házak, helytörténeti múzeumok és főként erdélyi gyűjtemények is részt vettek a munkában, kölcsönbe adták jelesebb tárgyaikat. De talán jobb lett volna, ha ezt az alapos motívumkutatást nem ilyen laza keretek fogják össze, ha erősebb az anyag kohéziója.

Nem tudom, segít vagy árt a kiállításnak, ahogyan Árvai György látványtervező szűk folyosókra szabdalja a teret és bonyolult labirintuson tereli végig a nézőket. A tárgyegyüttesek jól elkülönülnek, de a perspektíva, az együttlátás esélye elvész, néha egészen rá kell lapulni a rabicfalra, hogy a félhomályban kiböngésszük a tárlók melletti, megvilágítatlan táblácskákat. A rafinált téralakítás erősen uralja az atmoszférát, de nem érzem a hangsúlyokat, nem látom egészben a nagyméretű szőtteseket, hímzéseket, egy nagyobb teremben viszont lötyög két csodaszép festett kelengyeláda, félig üres teret érzékelek egy paraszti otthon tárgyai között. A felfedezés kalandja itt-ott inkább bosszantó fizikai határrá törpül. Mégis, a "legendás lények" meséi, a varázslatos motívumok magukkal ragadják ennek a kézművességet, műgondot már nem ismerő, érzéketlen kornak a közönségét is.