A szkíta történeti örökség legújabb mérlegét vonja meg a Magyar Nemzeti Múzeum 2009. március 25-től látogatható kiállítása, amely friss kutatási eredmények alapján tárja fel, kik voltak és honnan jöttek a krónikáinkban titokzatos ősként számon tartott szkíták.
A szkítákat, akik valószínűleg az iráni nyelvcsaládhoz tartoztak, a legősibb lovas nomád népek közé lehet sorolni. A lovas nomadizmusra utaló jelek az i.e. 9-8. században ismerhetők fel, a korábbiakhoz képest ez életmódbeli változásokhoz vezetett. A Belső-Ázsiában élő népek alkalmazkodtak a száraz sztyeppe viszonyaihoz és a lehető legjobban kiaknázták annak népességeltartó képességeit. Megfigyelték ugyanis, hogy vegetáció a tél elmúltával először az alföldi síkságokon éled újjá, majd amikor a területet a nap már teljesen kiszikkasztja, a hegyi legelők akkor térnek magukhoz. Az állatokat tehát célszerű volt tavasztól a magasabb hegyi tisztások felé mozgatni, így mindig megfelelő, dús füvű legelőket találtak. A nyarat a hegyekben és a fennsíkokon töltötték, majd a nyár végén állataikkal együtt ismét lassú mozgással megindultak az alföldi, tavasszal elhagyott szállás felé, amelyet általában víz mellett, védettebb helyen alakítottak ki. Ezt, a viszonylag állandó szálláshelyet nevezték téli szállásnak, itt építettek állandó hajlékokat maguknak, karámokat, ólakat az állatoknak, és itt tartalékolták a betakarított szénát is.
Az állatokat a pásztorok az állandó téli és a kevésbé állandó jellegű nyári szállás között mozgatták (transzhumáció). A nomadizmus ugyanakkor nem céltalan és véletlenszerű legeltető vándorlást jelentett, hanem évszázadok során kialakított legeltetési rendszert, amely radikálisan új gazdálkodáshoz vezetett a sztyeppéken. A két szállás közti vándorút hossza elsősorban az éghajlati adottságoktól függött: a csapadékosabb területeken ez általában rövidebb, 200-400 km, volt, míg a száraz kazah pusztákon sokszor az ezer kilométert is meghaladta. A legeltető útvonalak kialakulásában igen fontos szerepet játszott, hogy az állatok terelési útvonalán legyen ivóvíz, folyó, patak, tó vagy ásott kutak. A nomád életmód az állatállomány összetételének átalakulásához vezetett: kiszorultak ugyanis azok az állatfajok, amelyek nem viselték el a vándoroltatást. Az egykorú írott források s az állatcsontok vizsgálati eredményei azt bizonyítják, hogy a nomádok soha nem tartottak sertést és házi szárnyasokat, csordáikban juhokat és a lovakat terelgettek.
Az új gazdálkodási forma átalakította a sztyeppe társadalmát is. Alapegységévé általában a nagycsaládok váltak, amelyek élén a legidősebb férfi állt. Ez volt az optimális közösség, amely a nomadizáláshoz megfelelő nagyságú állatállományt kezelni tudott. A nomád gazdaság későbbi fejlődési szakaszában a vérségi rokonságon alapuló közösségek helyét általában a nem vérrokon közösségek (az ún. aulok) foglalták el. A föld, a legelőterület közösségi tulajdonban volt, az állatállományt pedig egy-egy nagycsalád birtokolta. A nomádok gazdagságát az állatállomány jelentette: ez képezte a közösségek megélhetési alapját, elvesztése katasztrofális következményekkel járt. A közösségek fegyverrel óvták állataikat, ami jól tetten érhető a földjükön utazó középkori szerzetesek beszámolóiban. A források előszeretettel emelték ki az ott élők harciasságát, harckészültségét, s azt, hogy gyermekkoruktól remekül ülik meg a lovat, mesterien bánnak az íjjal és más fegyverekkel. Az (állat)vagyon védelme minden fegyverfogásra alkalmas személynek szigorúan előírt kötelessége volt. Mivel ebbe egészen gyermekük születéséig a fiatal nők is beletartoztak, a klasszikus görög irodalom számtalan amazon-legendát a pusztai nomádokról jegyzett fel. A pusztai nők fegyverforgatását a régészeti leletek is igazolják: a régészek számos női sírban bukkantak fegyverekre.
A nomádok védekezése gyakran alakult át támadássá. A törzsek nemzetségekbe szerveződtek, ezek azonban már egyáltalán nem a vérségi közösségen alapultak. Fontos volt a mitikus közös eredet, ám a nemzetségek az erőviszonyok átrendeződése miatt gyakran felbomlottak. Ezt a társadalmat komoly hierarchia jellemezte: a törzs élén a legerősebb nemzetség, illetve nemzetségfő állott, aki külön katonai kísérettel rendelkezett. A törzsek szövetségekbe tömörültek, s egy-egy ilyen törzsszövetség gyakran azonos volt egy-egy néppel, amely nagyjából azonos nyelven beszélt, közös származás- és etnikai tudattal rendelkezett. Az erős törzsszövetségek hódítás útján, vagy egyszerűen erőfölényük révén újabb és újabb törzseket, törzsszövetségeket gyűrtek uralmuk alá. Így alakultak ki az etnikailag már igen heterogén nagy nomád birodalmak. Az élükön álló uralkodónak korlátlan hatalma volt.
A szkíták halotti szokásairól Hérodotosz is hírt adott, értesüléseit régészeti leletek támasztják alá. Az előkelők, főként a "királyok" temetési szertartása hatalmas tömegeket megmozgató gyászünnep volt. E színes szertartások némelyikének maradtak régészeti nyomai, például a halotti torok és emlékünnepek maradványai meg maguk a monumentális sírépítmények. A kutatás sokáig csak a gazdag halomsírokkal foglalkozott, jóllehet a szkíta közemberek - pásztorok, földművelők, egyszerű harcosok - temetkezése is figyelmet érdemel.
Az i.e. 5. század végén létesült település régészeti feltárása alapvetően megváltoztatta a szkíták gazdálkodásáról és társadalmáról kialakított képet. Kiderült ugyanis, hogy a nomád szkíták közül sokan megtelepült földművelő gazdálkodást folytattak vagy kézműiparral foglalkoztak. Erről tanúskodnak a feltárt kovács- és ötvösműhelyek, edényégető fazekaskemencék meg a lakóházak is. A kutatók jelentős részének feltételezése szerint itt lehetett a szkíták fővárosa, mivel közel feküdt a görög Olbia, és a Dnyeper torkolatából indulhattak az árucikkekkel megrakott hajók Görögország felé.
Az Altáj-hegységben zömmel az i.e. 4. századra keltezték a régészek azokat a kurgánokat, amelyeket a fagypont körüli hőmérséklet jó állapotban megőrzött, igaz, hogy a magasan fekvő téli szállásokon a kövekből és földből rakott, gazdag temetkezéseket rejtő halomsírokat még ugyancsak kirabolták. A fosztogatók azonban némi jót is cselekedtek: a nyitva hagyott rablójáratokon át a tavaszi olvadáskor a fából készült sírkamrákba befolyt hólé, amely a következő télen megfagyott. A következő nyáron a hűvös hegyi levegőben meg nem olvadó jégréteg konzerválta a sírkamrákban maradt mumifikált testeket és minden szerves anyagot.
A régészek 1929 és 1953 között az altáji Pazirikban és környékén feltárták e temetkezéseket, s nagyon ritka dolgokra - épségben maradt emberi és állati tetemekre, nemezszőnyegekre, fafaragványokra - bukkantak. Az 1990-es években hasonlóan megőrződött sírkamrákat tártak fel az Altáj-hegység Ukok fennsíkján és a kazahsztáni Berelben. A közép-ázsiai szakák területén emelték ki az Isszik kurgán halottját, akit pompázatos aranydíszekkel ékes ruhájával helyeztek végső nyugalomra. 1986-ban a Dél-Urál vidéki sztyeppéken élő szauromaták (vagy szarmaták) földjén fejedelmi gazdagságú halomsírra bukkantak az ufai régészek. Az Orenbug közelében lévő Filippovka falunál lévő, már rég kirabolt kurgánban 26 darab félméternyi magas, fából faragott, aranylemezzel borított szarvas-szoborra leltek. Néhány éve, 2006-ban, innen nem messze újabb gazdag sírhalmot tártak fel a moszkvai régészek, ahonnan remekművű aranytárgyak egész sora látott napvilágot.
A szkíta leletek nagy többsége temetkezésekből származik. Tápiószele 455, Csanytelek-Újhalastó 233, Szabadszállás 199, Orosháza 153, Szentes-Vekerzug 151 sírja a halotti kultusz sokszínűségét bizonyítják. Négy alapvető temetkezési formát sikerült elkülöníteni: nyújtott vagy oldalt fekvő ún. zsugorított helyzetű, illetve hamvasztás esetén a maradványokat agyagurnában vagy a sírgödör aljára temették el. A temetőkben a sírok egymástól nem messze feküdtek, hant nem volt felettük, ugyanakkor a sztyeppéhez hasonlóan az Alföldről is ismertek különálló halomsírok. A lótemetkezések azt bizonyítják, hogy a lovak tartása fontos szerepet kapott a mindennapi életben, gazdálkodásban. Az állatokat felszerszámozottan hantolták el.
A sírokból kiásott tárgyak társadalmi különbségekről tanúskodnak. A férfiak, a harcosok vasfokost, lándzsahegyet, kést, tőrt, bronz nyílhegyeket, tegezdíszt, fenőkövet, vaszablát vittek a túlvilági útra, míg a női sírokból arany ruhadíszek, bronz- és aranyhajkarikák, bronz- és vas karperecek, tükrök, tűk, üveg-, borostyángyöngyök, agyag orsógombok, agyagpecsétlők kerültek elő. Néhány sír kiemelkedő jelentőségű: ezek minden bizonnyal törgy-, vagy nemzetségfők sírjai lehettek. Ártándon arany ékszerek, spártai bronz hydria (víztartó edény), bronz páncéling, vasfegyverek az elhunyt személy előkelő voltára utaltak.
A sztyeppei művészet jellegzetes motívumai voltak a különböző állatok: a szarvasok, a kosok, a párducok, az oroszlánok, a sasok, a griffek, a lovak, és az állatküzdelmek. Az Alföldön a szkíta állatstílusú művészet legszebb példái az aranyszarvasokban érhető tetten. Tápiószentmárton határában 1923-ban bukkantak egy aranyszarvasra. 1928-ban a Mezőkereszteshez tartozó Zöldhalompusztán került elő az a sírlelet, amely egy aranyszarvast, egy oroszlánfigurákkal díszített aranyláncot, 136 félgömb alakú pitykét és aranycsüngőt tartalmazott. A tárgyak sírhalmokból kerültek elő, hamvakkal együtt.
A rendeltetésük szerint pajzsdíszként funkcionáló aranyszarvasok a szkíta vezetőréteg megrendelésére a Fekete-tenger melléki görög gyarmatvárosok ötvösműhelyeiben készültek. Gyöngyösön 1907-ben szőlőtelepítéskor bukkantak hamvasztásos temetkezésekre, egyikből hat olyan bronzcsüngő került elő, amelynek tetején őzszobrocskák álltak. Nagytarcsán 1964-ben találtak két, bikafigurákkal díszített bronzcsörgőre. A kutatás megoszlik a csörgők használatával kapcsolatban, némelyek hadijelvénynek, mások sátorpózna-végnek vélték. Elképzelhető azonban, hogy a nagytarcsai darabok a sámánszertartás kellékei lehettek. A hangot a testben lévő kis vasgolyók szolgáltatták, a csörgőket fanyélre erősítve szólaltatták meg.
A telepásatásokon megfigyelt jelenségek arra utalnak, hogy az Alföldön és az északi hegyvidéken a szkíta korban egy letelepült, földművelő, állattartó gazdálkodást folytató lakosság élt. A házakat félig földbe mélyítették, a falát agyaggal tapasztották, a tetőt szalmával fedték. A gazdaság egyik pillérjét a vasművesség jelentette, az Északi-középhegységben található vasércet kitermelték, és a kovácsműhelyekben készített eszközökkel látták el az Alföld lakosságát. Széles körben kereskedtek, az Égei-tengertől kezdve egészen a kelet-alpi Hallstatt-kultúrával. A kereskedelem útvonala dél felé egyrészt a Balkánon, a Vardar-Morava folyó völgyén át, másrészt az Al-Duna mentén vezetett. A másik irány kiinduló régiója a Felső-Tisza vidéke volt, a Kárpátok hágóin át a Dnyesztert követve érték el a Fekete-tenger mellékét, Olbia városát.
A szkíta harcos fegyverzetének legfontosabb eleme az íj és a nyíl volt, jelentősége a halotti kultuszban is kifejezésre jutott. Az elhunytak mellé nyílvesszőket, tegezt helyeztek. A vas fegyverek között olykor művészien kialakított darabokat is alkalmaztak. A lószerszámzat legfontosabb alkotóelemét a vaszablák alkották: a lovak irányítására nagyon alkalmas zablaforma használatát az észak-balkáni trák és illír törzsek, valamint a kelet-alpi Hallstatt-kultúra népe is átvette. A Tisza-vidék lakosságához egy jelentős technikai újítás - az edények fazekaskorongon való elkészítése - Kárpát-medencei elterjesztése kötődik. A korongolt kerámia formatárába egyfülű korsók, palackok, tálak, fazekak, amforák, urnák tartoztak.
A régészeti leletek összevetéséből az derül ki, hogy a szkíta törzsek uralmukat a Dnyepertől nyugatra már az i. e. 7. század közepe körül kiterjesztették, a hódítók elérték a Kárpátok, majd a Tisza-Duna térségét. A helyi lakosság és a Szkítiából származó hódítók összeötvöződéséből alakult ki az Alföld, az Északi-középhegység népessége. A következő évszázad folyamán ez a nép virágzó gazdaságot, kézműipart hozott létre, önállóságát az i. e. 5. század végétől a kelta hadjáratok számolták fel. Ugyanakkor a kelta kori leletek arról tanúskodnak, hogy az Alföld keleti eredetű népe helyben maradt, s anyagi, szellemi hagyatékának számos eleme még sokáig élt tovább.
A magyar történetírókat is élénken foglalkoztatta Szkítia. A XIV. századi krónikakompozíció kétfajta Szkítia képet őrzött meg. Az egyik szerint a terület Európában fekszik, és kelet felé terjed; egyik oldalról az Északi-tenger, a másikról pedig a Rif-hegyek zárják körül, kelet felé Ázsia, nyugat felé az Etül folyó, vagyis a Don a határa. A benne honos népek a semmittevés rabjai, a hiúságok bolondjai, pöffeszkedő természetűek, mindenük a szerelmeskedés, szeretik a rablást, s általában inkább sötét, mint fehér bőrűek. Dél és a Don folyam folyása között egy áthatolhatatlan pusztaság van, ahol is amaz övezet szélsőséges éghajlata folytán különböző fajta kígyók, disznó nagyságú békák, baziliszkusz és más mérgező állatok, továbbá tigrisek és egyszarvúak tenyésznek. A krónika ugyanakkor homlokegyenest másfajta képet is megrajzolt, amely szerint Szkítia földje termékeny, ligetek, erdők, növények ékesítik, s bámulatosan bőséges és gazdag különféle vadállatokban.
Az első, rettenetes Szkítia még az ún. Ősgeszta hagyományait őrizte meg, amely valamikor a XI. században keletkezhetett, és írója számára a kereszténnyé válás jelentette a magyarság legfőbb problémáját. Éppen ezért nem fordított nagy hangsúlyt a magyarok őstörténetére, mivel a pogány magyarság bűnös, szinte szégyellni való volt. Művéhez minden bizonnyal felhasználta az Exordia Scythica (Szkíták eredete) című, VII. századi kivonatot, illetve a 915-ben meghalt prümi apát, Regino munkáját.
Teljesen máshogy közelítette meg Szkítiát és a szkítákat Anonymus, III. Béla király jegyzője, aki A magyarok cselekedetei című művében magyar őstörténetet akart írni, a magyarokat a szkítákkal azonosította. Felmagasztalta az elődnek tartott szkítákat: szeretik a szabadságot, függetlenek, bölcsek, szelídek, kemények a harcban, gyorsan lovagolnak. Szinte a semmiből épített mozgalmas világot. Támaszkodhatott ugyan a szájhagyományra, az igricek és a "csacsogó" parasztok énekeire, de ezeket az informátorokat a névtelen jegyző megvetette. (Más kérdés, hogy mondáikat felhasználta.) Külföldi tanulmányai során számos korabeli történeti művel megismerkedhetett, így például a már említett Exordia Scythicával, a Nagy Sándor-regénnyel, Dares Phrygius Trója-regényével.
Anonymus Szkítiát Dentümogyer névvel illette. Ez a fogalom csak nála szerepel, egyértelműen nem lehet meghatározni, első tagjában talán folyónév (Don), míg a másodikban a magyar népnév olvasható ki. Szkítia földje hatalmas, a Kárpátoktól keletre terült el, egészen a Fekete-tengerig. Legszélén a Don nevű folyó, kiterjedt mocsarak övezik, és a cobolyok olyan nagy számban élnek ott, hogy nemcsak az előkelők és az egyszerű emberek, hanem még a gulyások, kanászok, juhászok is prémjével díszítik ruházatukat. A föld bővelkedik aranyban és ezüstben, folyói drágakövekben és gyöngyökben. Szkítia első királya Jáfet fia Magóg volt, népét Magóg király után nevezték magyarnak. Ettől a királytól származott a nevezetes és hatalmas uralkodó, Attila, aki 451-ben Szkítia földjéről erőd haddal indult el Pannónia földjére.
Anonymus szerint a szkíták népe nagyon bölcs és szelíd volt, földet nem műveltek és szinte soha nem vétkeztek egymás ellen. Nem voltak házaik, hanem csak nemezből készült sátraik. Húst, halat, tejet, mézet fogyasztottak, és bőségesen rendelkeztek fűszerekkel. Nem loptak, nem paráználkodtak, mivel kinek-kinek megvolt a maga asszonya. A szkítákat senki sem győzte le, diadalt arattak a perzsák és Nagy Sándor felett is. Harcmodoruk félelmetes volt, lóháton harcoltak, fejükön sisakot viseltek, az íj és a nyíl használatában felülmúlták a világ minden népét.
Kézai Simon, IV. László király udvari papja szintén komoly figyelmet szentelt Szkítiának. Ő volt az, aki a magyarokat a hunokkal azonosította, és megörökítette a csodaszarvas-mondát. A hunok számára Meótisz mocsarai nem biztosítottak elegendő táplálékot, ezért inkább Szkítiába költöztek. Mivel 108 nemzetség volt, ezért Szkítiát 108 tartományra osztották fel. Kézai tud szkíta törvényről is, mely szerint ha valaki nem jelent meg a katonai behívásra, akkor fölkoncolták, vagy törvényen kívül helyezték, vagy szolgaságra vetették. A honfoglaló magyarokat Kézai úgy mutatta be, mint akik visszatértek Pannóniába.
Az Árpád-kori történetírók által megfogalmazott Szkítia-hagyomány a későbbiekben sem változott, sőt bizonyos szegmenseit sokkal részletesebben kidolgozták. Időnként még aktuálpolitikai felhangot is kapott. Thuróczy Jánosnál például a szkíta nagyhatalom Mátyás birodalmának elő-, illetve tükörképeként jelent meg, és a vidék rengeteg népnek - párthusoknak, baktriaiaknak, amazonoknak, gótoknak, hunoknak, alánoknak, vandáloknak, sőt állítólag még a törököknek is - volt a szülőhelye.
Fodor István: Életföldrajz és nomád vándorlások. In: Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére. Szerk. Ujváry Zoltán.) Nagykőrös-Debrecen 2007. 7-13.;
Kemenczei Tibor: A középső vaskor: a szkíták a Tisza-vidéken. In: Magyar régészet az ezredfordulón. Főszerk.: Visy Zsolt. Budapest, 2003. 179-183.;
Kristó Gyula: Magyar historiográfia I. Történetírás a középkori Magyarországon. Budapest, 2002.
