Az egyéni hangvételű „dialogizáló monológ” keletkezéstörténetéről szólva Juhász Róza régi barátságukra hivatkozott: „Huszonhét évig éltem Nagykovácsiban, ahol Dénes is lakik, rendszeresen összejártunk. Tudtam, hogy neves, világszerte ismert operaénekes, de amikor elolvastam az önéletrajzát, megdöbbentem; úgy éreztem, ez nem maradhat a polcon, írnom kell belőle egy darabot. Fölhívtam Dénest, aki boldogan vette a felvetésem, úgyhogy nekiálltam dramatizálni a könyvét. Nem volt könnyű, mert meglehetősen sűrű szövetű szövegről van szó. Kialakult a koncepció; zenei bejátszások, vetítések, fotók kísérik majd a másfél órás monodrámát; én csak négy kis jelenetben leszek közreműködő. Közös munkával együtt írtuk meg a darab végleges »kottáját«. A szöveget Dénesnek meg kell tanulnia, éppúgy, ahogy egy opera esetében az adott szerepet, szólamot.”
Juhász Róza szerint egy jó prózai előadás is tele van ritmusváltásokkal, színekkel, érzelmekkel. Viszont míg az opera esetében minden benne van a zenében, és a rendező pontosan tudja, hogy mi mikor történik, mire gondol a szereplő, addig a prózai előadáshoz az említett „összetevőket” úgy kellett alakítani, hogy azok egy hatásos (mono)drámává álljanak össze.
Miért érezte fontosnak a biográfia színrevitelét? „Először a könyv címe ragadott meg: Mekkora Isten tenyere? Mit jelent ez a művészek esetében? A tehetséget kapjuk, isteni ajándék, amelyet meg kell szolgálnunk.
Erősen foglalkoztattak Dénes küzdelmei; miközben sikereket aratva járta a világot, ott volt a gyerekek születése, a távolság, a család iránti felelősségérzet, az állandó és egyre erősebb küzdés e két »létmód« összehangolása érdekében. Ebben a darabban egy operaénekes története által, univerzálisan jelenik meg a mindenkori művészsors a maga nagyszerűségével és nehézségeivel.
Megszületik Dénes első gyermeke, de több hétre el kell utaznia, ott kell hagynia a feleségét és az újszülöttet, mert épp Yehudi Menuhin várja Bonnban, hogy Mozart Titus kegyelme című operájának címszerepét énekelje. Hónapokat töltött Amerikában – többek között a New York-i Metropolitanben énekelve –, távol a családjától. A művészetnek ára van! Ajándék és szolgálat. Ez a kettősség adja a darab drámaiságát.”
Gulyás Dénes a számára újszerű feladattal kapcsolatban megjegyezte: „Ez a darab nem arról fog szólni, hogy mitől jó vagy rossz egy előadás, vagy merrefelé szerepeltem a nagyvilágban. Persze érintőlegesen ezek is benne lesznek, de sokkal inkább az emberi és lelki folyamatokra összpontosítottunk Rózával. Hangsúlyos például a nagyapám elvesztése, akinek a koporsója mellől mentem a zeneakadémiai felvételimre. Hasonlóan mélyen érintett az első feleségem autóbaleset miatt bekövetkezett halála. Aztán asztmás lettem, úgy éreztem, minden összeomlott; aggódtam, hogyan fogom tudni felnevelni a három gyermekemet. Végül egy doktornő, egy igazi varázsló húzott ki a mocsárból…”
A „monológ” fontos momentuma a művészet szerepéről való elmélkedés: „Próbálom továbbvinni azt, amit Hamvas Béla Nietzschéből kiindulva Überschöpfung címen kifejtett: az ember »önmagát önmagából és önmaga fölé alkotja meg«. Én művészként a saját életem alapanyagából újra és újra megteremtem önmagam. De igyekszem megmutatni, hogy Ferencsik János miért volt zseniális; elmondani, hogy Szepes Mária mit írt a zenéről, és milyen érzés volt a pápának énekelni...”
Szeretné eloszlatni a tenorokkal kapcsolatos negatív sztereotípiákat is:
„A tenorokról általános kép, hogy valamiféle modoros csodabogarak, akik ész nélkül ordítanak a színpadon. Huszonöt évig tanítottam a Zeneakadémián, de világéletemben, pályám elejétől küzdöttem az olyasféle felfogás ellen, hogy egy énekes ne gondolkodjon, csak énekeljen.”
A formálódó darab műhelymunkájáról szólva Gulyás Dénes elárulta, hogy nem volt egyszerű a szövegrészek kiválogatása, ugyanis a könyvben leírtak is csupán az általa megéltek töredékei: „Róza rendezőként, dramaturgként összerakta a mondanivalót, figyelt az időrendre, arra, hogy az elhangzó gondolatelemek egymásba karoljanak. Azt szeretnénk, hogy legyenek olyan pillanatok, amikor a néző-hallgató könnyesre neveti magát, és olyanok is, amikor megrendül. Harminchat oldalnyi prózai szöveget kellett megtanulnom! Ez műfajilag egy új, de nagyon izgalmas kihívás számomra.”
