A mazsolabornál teszem túl magam a vizitdíjon: ismerős íz. Három éve, mikor a második kezes-lábos fesztiválon - a borfesztivál őszi etapján - felfedeztem, még tömött sorok kígyóztak az aranyárban mért nedűért. Újdonság volt a desszertbor a helyi chardonnay-k, pinot noirok, rizlingek és sauvignon blanc-ok között. Behízelgő, itatja magát, figyelni kell vele - olvasom szakavatottabb kóstolók véleményét.
Ugyanebben az évben röppent fel a hír a falu határában az egykori rakétabázis helyén épülő filmgyárról, s a fesztiválszervezők ekkor még csak álmodoztak a község új óvodájáról és a húszezres látogatószámról. Három év sok idő Etyeken, változnak a divatok is. A mazsolabor már védett név - és nem a családi pincészet védette le, ahol rendszeresen kóstolom -, heteken belül forgatni kezdik az első horrorfilmet a filmstúdióban, az új óvoda új játszótérre gyűjt, a falut pedig blokád alá vonták a szervezők a látogatóhad elől.
Etyek határaitól a hét végén - ötszáz forintos karszalagért cserébe - buszok utaztatták a borturistákat a faluközpontba. Vizitdíj - gyorsan terjed az analógia, a százezres látogatószám hírére azonban minden ellenérv, minden méreg elpárolog. Igaz, az elterelés legfeljebb megszűrte a forgalmat, gyalogosan, a szellősebb utcákon azért könnyebben megfigyelhető a változás: a szerény, félreeső sváb faluból öt év alatt, ha nem is a világ közepe, de legalábbis a régió bor- és befektetés-turizmusának központja lett, élettel teli kisközség az értékes dűlők között, afféle ékszerdoboz Budapest alvóvárosaitól alig néhány percre. Bár határaiban újabb és újabb lakóparkokkal bővül a község, hangulatát, egyediségét sikerült megőriznie a felhajtás ellenére is: 19. század eleji pincesorok, akácpihe-záporban úszó, árnyas ligetek, tágas, takaros udvarházak váltják egymást a faluközpontban.
A fesztivált azonban sem térben, sem időben nem kívánják bővíteni, sőt az a céljuk, hogy tíz-húsz év múlva is olyan maradjon, mint amilyennek indult - ígérte még évekkel ezelőtt Rókusfalvy Pál, a rendezvény főszervezője. "Úgy tűnik, bevált az ötlet, hogy itt nem a pincészetek, hanem személyesen a borászok kóstoltatják a boraikat" - fogalmazza meg már a mostani fesztiválon. Az ország pincészeteinek és borászainak krémjét látják ilyenkor vendégül a helyi pincékben: Figula és Vincze, Konyári és Légli, Gere, Balla, Bock, Vylyan, Gál és Árvay - hogy csak csemegézzünk a laikusok előtt sem ismeretlen nevekből. Igaz, a fesztivál presztízsét szívesen építik tovább - vallja be Rókusfalvy, nem véletlen, hogy az idei évben a hazai és határon túli pincészetek mellett bordeaux-i borászok is vendégeskedtek Etyeken. "Ahova a francia borászok mennek, arra már a szakma is felfigyel" - folytatja a főszervező Ivan Merlet-re, Francois de Coninckra és Yves Glotinre, a neves francia vendégekre utalva.
Ők voltak különben a vendégelőadói az első ízben (de nem utoljára) megrendezett Borkonferenciának is, amelyet szintén a minőségi bővülés jegyében hívtak össze még péntek délutánra a szervezők. Az uniós pályázati lehetőségek és az ország borstratégiája mellett szóba került itt a borturizmus kérdése is: ez ugyanis, bár az etyeki fesztiválok ennek ellentmondani látszanak, még gyerekcipőben jár Magyarországon. Az évi két borhétvége kevéssé árulkodik a hétköznapok forgalmáról.
A sváb lakosság kitelepítése után csak a rendszerváltás környékén kezdett újjáéledni az etyeki borkultúra; a Hungarovin falubéli üzemét leszámítva inkább családi, mint ipari méretű pincészetek formájában. S bár épül-szépül a falu, bornemisszát még a vendégszerető tősgyökeresek sem szívesen engednek letelepedni itt; Etyeken a telek mellé gyakran szőlőbirtok is jár, s a beilleszkedéshez illik legalább néhány hordóval kísérletezni. Évek óta saját borát kóstoltatja pincéiben a volt rádiós-dzsesszzenész főszervező is, hiszen itt ez a természetes: bennszülött és betelepült szőlősgazdák közös munkáját dicséri a rövid úton felfuttatott borfesztivál. Aminek persze megvan az ára: a könnyed fesztiválhangulat elfedi a szakmai szigort, ám tény, hogy a borospincékbe, a kézművesek standjai és az alkalmi lacikonyhák közé bóvlit, lőrét, vattacukrost nem engednek be a szervezők. Ahogy a nemes borhoz dukáló dzsessz-, blues- és világzene mellett is legfeljebb sváb sramli és tót polka fér el a koncertkínálatban.
Hazafelé, a Kápolna-domb - egy újabb, még csak papíron létező lakópark - felé sétálva már egészen megbékélek azzal, hogy gyalogszerrel kellett végigjárnom a hűvös pincéket. Bolgár-ír ötvözetű zene csilingel az illatos nyári estében: Herczku Ágnes és Nikola Parov duója muzsikál a dűlők egyikén. Termékeny föld az etyeki - mondom magamban. Csodákra képes, ha jó kezekben marad.
