Egy kis dunántúli falu egyszintes parasztházakkal és poros utakkal, mezőkkel és legelőkkel, alig több mint kétszáz lakossal. Így nézett ki Pétfürdő a huszadik század elején, amíg 1930-ban az addig lassan csordogáló idő egy csapásra fel nem gyorsult: ide építették a Péti Nitrogén Műtrágyagyárat és a Magyar Ammóniagyárat. Majd munkásfalut, uszodát, kultúrházat és templomot húztak fel az idesereglő dolgozók ezreinek.
Gyerekkoromban sok időt töltöttem anyai nagyszüleimnél Pétfürdőn. Jó ideig eszembe sem jutott, hogyan kerülhetett a faluba egy hatalmas gyárkomplexum vagy egy lakótelep. A manapság már részben pusztuló ipari épületeket elnézve azt gondolhatjuk, hogy az ipari település a közelmúlt történetében megszokott forgatókönyv szerint a szocializmusban épült ki a semmiből, de a kezdetekhez ennél korábbra, kilencven évvel ezelőttre kell visszanyúlnunk.
„[Vár]Palotáról kiindulva a mezőföldi út jobb oldalán találjuk Péth fürdőt gyógyító vizével. E fürdő mintegy 60 év óta van használatban, de azért berendezése ma is kezdetleges” – írta Pétről a Veszprém megyét jól ismerő Eötvös Károly országgyűlési képviselő és író 1896-ban. 1913-ban Pétről Pétfürdőre változtatták a falu nevét a 18. század óta ismert meleg vizű források miatt, de ezen kívül csak egy vasúti megálló, postahivatal és iskola tartozott a kétszáz fős falu nevezetességei közé. A fordulat 1930-ban következett be: megalapították a Péti Nitrogén Műtrágyagyár és a Magyar Ammóniagyár Részvénytársaságokat (az előkészületek persze már évek óta folytak), és belekezdtek a település életét örökre megváltoztató vállalkozásba.
De miért pont Pétfürdő? Egyfelől az állam itthon akarta gyártatni az ország számára fontos vegyi termékeket, mindezt az ipari decentralizáció igényével összhangban, vagyis a főváros vonzáskörzetének túlzott dominanciáját csökkentve; másfelől itt volt vasút, megfelelő mennyiségű víz (a Pét-patakból) és lignit (Várpalotáról). „Az azelőtt jelentéktelen Pétfürdőn valóban amerikai stílusú gyárépítés folyik. A tavasszal még hepe-hupás legelők helyén öt-hatemeletes gyárépületek, lakóházak, desztillációs tornyok emelkednek az ég felé” – számolt be lelkesen a fejleményekről a Technika című újság 1931 novemberi száma, és valóban hihetetlenül rövid idő, tizenegy hónap kellett a két gyártelep felépítéséhez, amely 1932 augusztusában háromszáz munkással és harminc műszaki szakemberrel kezdte meg a gyártást.
| Cikkünk legtöbb fotóját Kozelka Tivadar készítette, aki a két világháború közötti ipari és modernista építészeti fotó jeles képviselője volt. 1895-ben született, 1920-ban a Kassai Királyi Jogakadémián végzett, de mindig is érdekelték a műszaki tudományok, így aztán a budapesti Műegyetemre ment tanulni. Közben saját kedvére fényképezett, tanulmányai végeztével a Hatschek és Farkas cégnél lett segédmunkás – itt lett belőle igazi fényképész, 1933-től már önállóan dolgozott. A harmincas-negyvenes években Budapesten felépült bérházakat, villaépületeket fényképezett, megörökítette a kelenföldi hőerőművet, a Margit körúti Dugattyús-házat, a Madách tér és a Rózsadomb épületeit, számos mozit és kávéházat, de a főváros háború utáni újjáépítésénél, munkáslakótelepek születésénél is ott volt. De nem csak Budapesten tevékenykedett: többek között a Péti Nitrogén Műtrágyagyár épületeit és a hozzá tartozó telepet, kiszolgáló épületeket is lefotózta, pár évvel azok felépülte után, ezt a sorozatát a Veszprém Megyei Levéltár őrzi. |
A gyárban dolgozóknak lakni, sportolni és szórakozni is kellett valahol, így nemsokára megindult a kiszolgáló épületek létesítése is. „A hatalmas ipartelep nagyarányú fejlődése és az üzemi munkásság lakásellátásnak egyre súlyosbodó kérdése érlelte meg az igazgatóságban azt a szociális gondolatot, hogy a gyártelep közelében telepes községet létesítsen” – írta a Tér és forma építészeti folyóirat a péti munkásfaluról, amelyet 1938-ban kezdtek el építeni és évről évre növelték a lakóházak számát. A házak mindegyikéhez tartozott telek gyümölcsössel, veteményessel és baromfiudvarral, a külső megjelenésnél is fontos szempont volt, hogy illeszkedjen a környék népi építészetének jellegéhez.
A kényelmes és egészséges lakhatás megteremtése mellett persze az is cél volt, hogy ne csak a gyárban, hanem azon kívül is legyen kapcsolat a munkások és a mérnökök, illetve tisztviselők között – bár utóbbiaknak külön telep épült. A Hajós Alfréd útmutatása alapján készült uszodát már 1933-ban megnyitották, ennek vizét is a betegségek gyógyítására évszázadok óta használt hévforrás biztosította. A kultúrházat és a sportegyletet 1938-ban avatták fel, az erdélyi neogót stílusú katolikus Szent László-templomot pedig 1941-ben szentelték fel. Mindezzel párhuzamosan a lélekszám is jelentősen megugrott: míg 1930-ban kétszázharminc, addig 1941-ben már több mint ezeregyszáz lakosa volt Pétfürdőnek.
A pétfürdői gyártelep feladata a háborús haditermelésre való átállás előtt elsősorban az ország műtrágyaszükségletének kielégítése volt, de látványosságként és példaként is szolgált. A munkásfalu és az egyéb jóléti intézmények létrehozását egyöntetűen a szociális gondoskodás és jótétemény követendő példájaként említették, a gyártelepre pedig látogatásokat szerveztek. Az egyik ilyen idegenvezetésről szóló beszámolóban olvashatunk egy „hatalmas hangárszerű raktár[ról], ahol a látogatók lélegzete is elállt annak a hatalmas pétisó tömegnek láttára, amit itt találtak. Az az érzése volt minden látogatónak, hogy égigérő jéghegyek között van, amelynek nincs se vége, se hossza” – ugyanezt örökítette meg egyik képén Kozelka: a sóhegy grandiózus mérete valóban bámulatba ejtő.
A közismert Pétisó elnevezés a péti gyár nitrogéntartalmú műtrágyájának 1932 óta oltalom alatt álló védjegye. A gyár – amelyben kizárólag magyar munkások dolgoztak – nemcsak a hazai termelőket látta el, „a péti só ma már egész Európában ismert és keresett cikk”, írták 1936-ban: Ausztriába, Olaszországba, Törökországba, de még Egyiptomba is exportáltak belőle. Így tehát a politikai jelentősége is megvolt, és míg 1940-ben Horthy-portré díszítette a biliárdterem falát, addig 1948-ban, miután újjáépítették a háború során kétszer is lebombázott üzemet, és ismét megindult a műtrágyagyártás, az első tonna pétisó legyártásáról külön táviratban értesítették Rákosit.
Anyai nagyszüleim az 1950-es években költöztek Pétfürdőre, a gyerekeik itt nőttek fel az 1960-as, 1970-es években. Édesanyám így emlékszik vissza erre a korszakra: „Sok minden a mai napig így van, mint a képeken, a Hősök tere például alig változott. A mozi és a könyvtár (az egykori »régi kantin«) átépítések után ma újra művelődési házként működik. Mi már belenőttünk ebbe az egészbe, az ötvenes években Pétfürdőt és Inotát Várpalotához csatolták, ezzel egy komoly ipari várost hoztak létre. Természetesen a pétiek azért mindig pétiek maradtak, nem palotaiak. Péten felnőni klassz volt: amellett, hogy teljesen városias volt az élet, egy ugrásra volt az erdő, pezsgő kulturális és sportélet folyt, nyáron koncertek, operaelőadások és kertmozi volt, az Ifjúsági tavon csónakázni, télen korizni lehetett, és természetesen a strand is működött. A gyár nyilván jelentős szerepet töltött be a hétköznapokban, rengetegen dolgoztak ott, nem csak a helyiek, hanem a környékbeli falvak lakói is. A hetvenes évek sok változást hozott, megépült az új gyár, amelyhez felhúztak egy panellakótelepet Alsó-Péten, egy nagy munkásszállót, es elkezdtek áradni az újonnan betelepülők, nagyon sokan az Alföldről jöttek.”
A település lakossága 1980-ban érte el a csúcsot, ekkor valamivel több mint hatezren éltek itt, a gyárban foglalkoztatottak száma megközelítette a négyezret. Az 1980-as években azonban már csak az állami támogatás növelésével tudott fennmaradni a gyár, így a rendszerváltás után a Péti Nitrogénművek volt az első szocialista nagyvállalat, amely csődöt jelentett – azóta viszont újraindult és a mai napig működik, a hazai műtrágyagyártás közel felét adja. Közben egy 1996-os népszavazás alapján 1997-ben Pétfürdő elszakadt Várpalotától és újra (nagy)község lett.
Írásunkban idézetek szerepelnek korabeli könyvekből és folyóiratok cikkeiből: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. XIII. kötet, IV. rész: Dunántúl, 1896; Technika, 1931/9.; Tér és forma, 1942/5.; Függetlenség, 1933. november 15.; Városok Lapja, 1936. szeptember 15.; Képes Újság, 1978. március 25., amelyeket az Arcanum adatbázisainak segítségével szemléztünk.
Írta: Gáspár Balázs | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan cikkei a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében születnek.
Borítókép fotó: Fortepan / Veszprém Megyei Levéltár / Kozelka Tivadar
