A trombitaszólamot az esten Pálfalvi Tamás játssza.
A Liszt Ferenc Kamarazenekarral sokéves a kapcsolatom, és a Sosztakovics-mű előadását már hosszú ideje terveztük. Eddig csak azért esett ki a közös programokból, mert a szólistákkal nem sikerült időpontot egyeztetni. Most viszont rendkívül szerencsésen alakult helyzet, mert nemcsak én ambicionálom a versenymű megszólaltatását, hanem a Bécsből érkező kiváló zongoraművész, Gottlieb Wallisch is.
Olyan ez a darab, mint egy varázslatos kaleidoszkóp.
Eredetileg trombitaversenyt kezdett írni a szerző, amely a komponálás során változott zongoraversennyé. Sosztakovics nyilván nem tudott ellenállni a virtuóz zongorista énjének. Valóban roppant színes, groteszk és könnyed mű, mintha különféle zenei karaktervariációk füzére lenne. Az egyik kedvencem, hiszen a trombita kiemelt szerepet kap benne. Négytételesként szokták leírni, de a harmadik tétele inkább egyfajta kifinomult átvezetés a mozgalmas zárótételhez.
Olyan mű ez, amelynek utolsó hangja után szinte felrobban a nézőtér; szerintem lehetetlen sikerre nem vinni.
Gyémántkő a repertoárban, mert mi, trombitások nem vagyunk jól „eleresztve” versenyművekkel: a klasszikusok közül csak a barokk aranykorszak után, Haydn, Hummel és Neruda gondoltak ránk főszereplőként, aztán Berlioz helyezett vissza minket a térképre. Átiratok azonban természetesen léteznek, így folyamatosan bővül a repertoár.
Hány hangszerrel lép pódiumra?
A nagykönyv szerint B-trombitára készült a darab. Ez felelt meg a korabeli orosz hagyományoknak – 1933-ban volt a bemutató –, amerikai rendszerű piston B-trombitát használtak. Sosztakovics ki is aknázza a hangszer regiszterét: épp addig a mélységig megy le, ameddig B-trombitán még szépen megszólaltatható a hang. A C-trombitán nincs meg ez a hang, viszont a karaktere jól illik a műhöz. Nagyon szeretem ezt az instrumentumot, sokat is játszom rajta; többet, mint B-trombitán. A mű hangvételének úgy felel meg a legjobban, hogy az első és negyedik tételt C-trombitán, a lassú második tételt pedig B-trombitán adom elő.
Kivel tanulta meg a kompozíciót?
Azt mondhatom, hogy többször is megtanultam középiskolában, egyetemen, hiszen a szűkös klasszikus repertoár fontos része. Olyan mű, amit időről időre elővesz az ember, mert jó játszani. Foglalkoztunk vele az amerikai Bard College-ban; itthon, a Zeneakadémián Boldoczki Gáborral, és ma már hozzáteszem a saját elképzeléseimet is. A barokk repertoár természetesen más. Azt szoktuk mondani, hogy az volt a trombita aranykora. Királyi hangszernek tartották, amelynek hangja ünnepélyességet, fenségességet fejez ki. Az udvari trombitás a száját eltakarva fújta, hogy a szomszédos udvarok művészei ne tudják ellesni a technikát. Ilyen magaslatokba jutott a trombita megbecsülése a barokkban. A Bach-, Händel-, Telemann-, Franceschini-, Vivaldi-, Purcell-irodalom e téren is páratlanul gazdag.
Készít átiratokat?
Konzervatóriumi növendékként elég sokat foglalkoztam ezzel. Ma ritkán, mert rengeteg az elfoglaltságom: tanítok a Zeneakadémián, és három kicsi gyerekem van. Viszont nyitott füllel járok. Ha hallok valamit – akár más hangszeren is, mint például a napokban az egyik vizsgázó oboistanövendéktől –, feljegyzem magamnak, mert tudom, hogy lesz még dolgom vele.
A Liszt Ferenc Kamarazenekarral Agitato címmel rögzített felvételt nemcsak CD-n, hanem az igényesebb audiofilek kedvéért vinilen is forgalmazzák. A legfőbb értéke azonban nem ez, hanem az ön koncepciója.
Időszerű, hogy beszéljünk a lemezről, mert messzire vezető úton indított el engem, amelyen a Liszt Ferenc Kamarazenekar igen fontos szerepet játszott. Az első sikerek a közös lemez hatására jöttek, és most fontos állomáshoz érkeztem.
Hét évvel ezelőtt, 2014-ben beneveztem az akkor alapított Fanny Mendelssohn Förderpreisért kiírt versenyre. A tízezer eurós fődíj első nyertese lettem, és számos, azóta is tartó barátságot szereztem. A cél az volt, hogy bizonyítsuk: alkalmasak vagyunk a szólistapályára, a konkrét feladat pedig az, hogy izgalmas lemezkoncepciókat készítsünk, amiket aztán ki is dolgozunk. Négy kortárs és 20. századi alkotót állítottam szembe négy barokk szerzővel. A kortársak közül két magyar komponistát: Ligeti Györgyöt és Dubrovay Lászlót választottam.
A barokk darabok közül kettőt eredetileg is trombitára írtak, két ária átiratát pedig én készítettem. Szerettem volna a Liszt Ferenc Kamarazenekarral játszani, és ennek szerencsére nem volt akadálya. Velük játszottuk fel az anyagot, ami a Berlin Classics kiadásában jelent meg. A Fanny Mendelssohn Förderpreis-kapcsolat jóvoltából több helyen is bemutathattam a lemezt. Európa számos országában, előadtuk, és több helyre is visszahívtak. Egyszer sok helyen lehet játszani, de az igazi siker az, amikor valahová újra meghívnak.
A pandémia után – bízom benne, hogy most már lehet így fogalmazni – szerencsére jól alakul a koncertéletem. Nyáron a Schleswig-Holstein Musik Festivalon hét koncerten lépek fel, majd Csehországban és Németországban is koncertezem, szeptember elején pedig a hamburgi Elbphilharmonie-ba várnak. Nemrég érkeztem haza Dél-Franciaországból, ahol saját fesztivál létrehozásáról tárgyaltam. Az eseménysorozat, amely a művészeti vezetésemmel egy héten keresztül fog zajlani, szeptemberben startol a provence-i Château Lou Calen-ben, Cotignac városában. Aztán Oroszország és várhatóan az egy-két éve halasztott japán turné következik majd.
Fotók forrása: tamaspalfalvi.com
x támogatott tartalom
