A gyors sikert elért zeneszerző, a kor legnagyszerűbb és legünnepelt csillaga volt. Édesapja korán felismerte tehetségét, és innentől fogva életét a gyerekeinek szentelte. A kis Mozart nővérével Nannerlel együtt indult el a pályán. Hat évesen már Mária Terézia császárnő előtt zongorázott, majd kivételes tehetségét egész Európa megismerte. A fiatal tehetségért szinte versenyeztek az előkelőségek, ahol a kis Mozart nemcsak mások művét játszotta el, hanem saját szerzeményeit is.
Egy legenda szerint apja véletlenül fedezte fel, hogy fia milyen tehetséges zeneszerző. Egy ízben Leopold Mozart elküldte kisfiát, hogy vigyen el a kiadójának egy művet, amit ő írt,és adott neki pénzt, hogy vegyen érte tintát és kottapapírt. A gyermek el is indult, de minthogy kint rettenetesen fújt a szél, és Mozart elejtett néhány oldalt, azt azonnal belefújta a szél egy pocsolyába. A gyerek először kétségbe esett, hogy kikap otthon, ha ezzel a hírrel megy haza, de előbb elment, hogy megvegye atyjának a kottapapírt és a tintát. Ekkor eszébe jutott, hogy megírja ő azt a néhány hiányzó oldalt, és így teljes lesz a mű. Beült egy kocsmába egy asztalhoz, és megnézve apja előző oldalait, befejezte a művet. A kiadó nagyon elégedett volt Leopold Mozart munkájával, és megmutatta, hogy neki a mű vége tetszik a legjobban. Mozart-papa elbámult, hiszen ő teljesen más véget írt a műnek. Kiparancsolta a kisfiút, és kérdőre vonta, de mikor a kicsi lesütött szemmel elmesélte, hogyan is járt, Leopold meghatódva ölelte magához a megszeppent gyermeket.
A korai siker után, az ifjú tehetség Bécsbe költözött, ahol a kor másik leghíresebb zeneszerzőjével Haydnnel kötött igaz barátságot. Ő volt az a zeneszerző, aki elismerte Mozart tehetségét, s valóban egyenrangú művésznek tekintette. Később megismerkedhetett Beethovennel is, aki csodálta Mozart tehetségét, de a nagy zeneszerző komoly elismeréssel nyilatkozott az ifjú Beethovenről is.
Bécsben kezdődött el, s itt fejeződött be a fiatal zeneszerző sikertörténete. Megrendelésre írta operáit, zeneműveit, amelyeket a mai napig játsszák a világ minden pontján. Zenéje olyan fülbemászó, hogy szinte mindenki csodálattal hallgatta nemcsak akkor, de ma is. Zongoraművein gyerekek milliói tanulnak zongorázni, dallamai szinte mindenki számára ismertek, fülünkbe csengenek.
Életének utolsó évében több hangjegyet írt le, mint ez előtte lévő három évben összesen. Mintha érezte volna a vég közeledtét. Az utolsó évben született a Varázsfuvola és a Requiem is.
Legenda övezi a muzsikus halálának körülményeit. Egy délután meglátogatta őt egy titokzatos, fekete álruhás alak, aki egy gyászmisét rendelt az akkor 35 éves zeneszerzőtől. Később persze kiderült, hogy a titokzatos alak Walseg gróf volt, aki saját neve alatt akarta a művet nyilvánosság elé tárni. Mozart betegsége alatt is megfeszített erővel dolgozott, de maga is érezte, hogy ezt a művet már nem tudja befejezni. Valóban így lett, s tehetséges tanítványa, Franz Süssmayer pótolta a hiányzó részeket. A Requiem a műfaj legjelentősebb alkotásai közé tartozik. Tiszta zeneiség, a halállal való megbékélés jellemzi, minden pátosz nélkül. Egy följegyzés szerint élete utolsó délutánján otthonában néhány barátjával a Requiem egyik tételét próbálták. Mozart az első ütemek után hangosan fölzokogott és félretette a kottát. "Ma éjjel meghalok, megmondtam, hogy magamnak írtam a Requiemet!" -mondta, s dermedt csendet idézett elő. De neki lett igaza.
A halotti nyilvántartásba a halál okaként heveny tífuszt jelöltek, de a halálos ágyán fekvő Mozart mérgezésre gyanakodott. Erre utalt puffadt holtteste is, mi puha és rugalmas maradt, ahelyett, hogy hideggé és merevvé vált volna. Gyanúsított is lehetett bőven, később reumás lázra és hallucinációkat is okozó veseelégtelenségre enyhítették a lehetséges okokat, némi elhanyagolt légúti baktériumfertőzésből kialakult tüdőgyulladással kombinálva.
Ami biztos, hogy Mozart végső nyughelye máig sem ismert. Az emberiség művészetét oly bőkezűen gazdagító, zseniális zeneszerzőt holtteste állapota miatt sietősen kellett eltemetni, feleségének pedig nemigen volt pénze fényűző temetésre. A zuhogó havas eső miatt a művészt senki sem kísérte el utolsó útján, így aztán a császári udvar kedvencét 1791-ben a bécsi temető egyik jeltelen tömegsírjában földelték el.
