Amikor a második átadáson a kuratórium - akkor még - örökös elnöke, Rigó Béla elszólta magát, kinek a munkásságáról tart ő laudációt, ketten pirultak bele a bakiba: az elkövető és az önkéntelenül megnevezett Boldizsár Ildikó. Megkérdezzük hát a legilletékesebbet, a főkurátorból díjazottá lett Rigó Bélát.
- Mitől fordult ki a tengelyéből ez a harmonikusnak tűnő kis mikrovilág?
- Örülök, hogy harmonikusnak láttad. Már a kezdet sem volt konfliktusoktól mentes. Az IBBY (Nemzetközi Gyermekkönyv Tanács) magyar szekciójának egyik ülésén panaszkodtak a gyermekkultúra szorgos ügyvivői, milyen - viszonylag apró - összegek hiánya lehetetleníti el munkájukat. Az Animus Kiadót képviselő Gábor Anikó ekkor fölajánlotta támogatását, mire a panaszkodók elsápadtak, ha elfogadják, sérül a szervezet önállósága. A visszautasítástól kissé megbántott Anikót ekkor vettem rá, hogy ne bajlódjon skrupulusokkal túltöltött értelmiségiekkel, alapítson egy díjat, ha akar tenni valamit a hazai gyermekkultúráért. Hamar megállapodtunk, nem az íróknak (grafikusoknak, rendezőknek stb.) hiányzik igazán az elismerés, hanem a terület nélkülözhetetlen háttérmunkásainak. Akik irodalomtörténetet, kritikát írnak, lapot szerkesztenek, műsorokat csinálnak. Mint például Komáromi Gabi. Az ő munkássága lett a mércénk, ehhez képest fogalmaztuk meg a díj elnyerésének követelményeit.
- És 2002-ben át is adtátok neki az Aranyalma plakettet.
- Aki hajlandó lett volna ezt a díjat helyette elfogadni, az olyan tájékozatlan, hogy meg sem érdemelheti. A következő évben aztán gondolkoztunk, hogy merre tovább, Borbély Sándor és Boldizsár Ildikó közül választottuk az utóbbit. Ez már stratégiai döntés volt. Nem szerettük volna, ha az Aranyalmából amolyan életpályákat összegző kitüntetés válna, amit egy nemes értelemben vett szamárlétrán felhágva kell kiérdemelni. Akkor persze nem gondolhattuk, hogy a mindig életerejével büszkélkedő Sándor a következő évben már halott. A következő évben - Szávai Ilona személyében egy sikeres lapszerkesztőt, szervezőt ért a megtiszteltetés. Tavaly szintén. Te kaptad a Csodaceruzáért. Az is jellemző volt, dicséretedet azzal kezdtem, hogy leszúrtalak, miért késtél el már megint.
- Az eddigieknek a Te vezetéseddel ítélték oda a díjat. Téged ki jelölt?
- Az élet. A harmincharmadik évfolyamába lépő Kincskereső léte végveszélybe került. A Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégiuma utolsó ítéletet tartott a magyar folyóiratok között. Mi az érdemtelenek közé sorolódtunk. Egyébként a Csodaceruzával együtt. Benneteket is csak az mentett meg, hogy az idén a magyar gyermekkönyvkiadás volt a díszvendég a bolognai vásáron. A Ti angol nyelvű különszámotokkal mutathatta meg a magyar kultuszkormányzat, mennyire szívén viseli a kultúra eme szeletének sorsát.
- Szavaidból mintha keserűséget hallanék ki.
- Teljes joggal. A Kincskereső életem részévé vált. Esküszöm, nem akartam felelős vezetője lenni. Amikor 1992-ben visszavittem Szegedre a lapot a Móra Kiadótól, beálltam a sor végére, a többiek pedig léptek egyet előre. 1995-ben azonban a Délmagyarország Kft. új tulajdonosa kidobott bennünket a hajóból. A lap főszerkesztője azt választotta, hogy fél évet marad a Kft. kiadóvállalatánál és onnan megy nyugdíjba. A főszerkesztő-helyettes, Baka István haldoklott. Én maradtam a túléléshez.
- Átadhattad volna a helyed.
- Voltak, akik nagyon szívesen, sőt erőszakosan pályáztak a Kincskeresőre. Még az én érdemeimet is méltányolták volna. Előtte azonban egy fél éven át apasztották az alapítvány számláját, hogy biztosabban tönkremenjünk. A havi telefonunk például több volt, mint a fizetésem. Majdnem célhoz értek, de váratlanul kaptunk kétmilliót az NKA-tól, mert abba a három lapból álló csoportba kerültünk, amelynek legtöbb volt az előfizetője.
- Tipikus salamoni helyzet. Ha ragaszkodsz a gyerekhez, akkor szétszaggatjátok.
- Mondom, már odaadtam volna, de ha nem muszáj, nem adom oda olyannak, aki hajlandó lett volna szétszakítani. Ma is az a legnagyobb gondom, kire bízhatom a Kincskeresőt, aki minden áron megpróbálja fenntartani.
- Nem túlozod el a kedvenc folyóiratod jelentőségét?
- Gyerekes feleselés lenne most azzal visszavágni, te is ugyanezt csinálod a Csodaceruzával. Egyikünk sajtóterméke sem pótolhatatlan. Normális országban mindegyik műfajában van legalább kettő, három, ha valamelyik alulmarad a versengésben az hosszú távon csak javítja a színvonalat. De nálunk a kultúráért felelős kormányszerv által létrehozott folyóirat-támogatási struktúrában a pártatlan szakmaiságért felelős kuratórium döntött úgy, hogy egyáltalán nincs szükség gyermekfolyóiratokra, sem olyanra, amelyiket a gyerekekkel kellene olvastatni, sem olyanra, amelyik a felnőttek figyelmét hívná fel időnként, mit olvastassanak a gyerekeikkel.
- Azt gondolod, hogy a kurátorok többsége ilyen ellenségesen áll hozzá a mi lapjainkhoz?
- Ugyan már! Ha a tv kamerája előtt kellene nyilatkozniuk, nálam sokkal meggyőzőbben beszélnének a gyermekkultúra nélkülözhetetlenségéről. Csak valaki úgy szabta ki a feladatokat, hogy ne legyen idejük a lábuk alá nézni. A kurátorok egy része maga is főszerkesztő. Biztosítaniuk kellett saját lapjaiknak a pénzt. Azoknak, amelyeket ők szerkesztenek, és azoknak, amelyekbe folyamatosan írnak. Aztán gondosan át kel tekinteniük a terepet, nehogy sok olyan botrányt csináljanak, mint például most, amikor a Liget lábára léptek. Eközben valamikor elfogy a pénz. Ráadásul egymást fürkészve olvassák, mikor kaphatnak támadást, mikor támadhatnak ők meg egy ellenfelet. A gyereklap plusz munkát követelne tőlük, arra meg kár az energiáért.
- Többen felvetették, miért dönthet valaki saját magáról? De végül is te is megkaptad az Aranyalmát.
- Az a legerőteljesebb érv, hogy a támogatásokat elosztó kollégiumban a szerkesztők értik legjobban, mit hogyan kell támogatni. Kitűnő ötlet! Legközelebb egy focimeccsen legyen a bíró az egyik csapat edzője, úgyis ott ül a kispadon. Én azért kaphattam meg az Aranyalma díjat, mert a Kincskereső maga alá temetett. Minden társadalmi megbízásomtól igyekeztem megszabadulni. Az Animusnak is írtam egy levelet, hogy hálásan köszönöm együttműködésünket, de tovább nem tudom csinálni.
- Ebből a helyzetből alakult ki az a változat, hogy most te kapod meg a díjat, és a jutalom összegét továbbadod a Kincskereső életben tartásához.
- Még arra is megkértem Balázs Istvánt, hogy hadd csináljak egy Aranyalma számot. Ez esetben az Animus szponzorálhatna bennünket, hogy ki legyen a nyomdaszámla.
- Kíváncsi vagyok, ki mit mond arról, hogy a díjadból nyomdaszámla-törlesztés lesz.
- Csak részben. A plakettet nem adom el, pedig nagyon értékes. Egyébként ennyi pénzt máskor is el szoktam költeni a lapra. A legnagyobb kiadásom, hogy két éve minimálbérrel értem el a nyugdíjkorhatárt, azóta legfeljebb honoráriumot veszek fel, azt is költségeim fejében. Mindez azonban nem áldozat. Amit utólag néha sajnálok, sok mindent nem írtam meg, mert a Kincskeresőt kellett éppen az aktuális végveszélyből kimenteni.
- Jelenleg hogy áll a mentés?
- Január-februári összevont számunk nyomdában van. Akár időben is megjelenhetett volna, de egy hónapig vártam a kulturális miniszter válaszára. A kampányidőszakban pedig nem akartam előjönni egy olyan számmal, amelyet tíz év anyagából válogattam, hogy megmutathassam mindenkinek, ezt akarjátok tönkretenni.
- Jó kampánytéma lehetett volna.
- Amikor átvettem a Kincskereső szerkesztését, azt mondtam, hogy a lap minden munkatársa politizál, de másutt. A magyar szellemi elit válópere nagyon csúnyán zajlik, ne keverjük bele a gyerekeket. Nálunk csupán a művészeti érték döntött, volt amikor egy számban jelentek meg Eörsi István és Szentmihályi Szabó Péter versei.
- Ezt remélhetően minden oldalról méltányolták.
- Szerencsére nem vették észre. Egy párt nem keresi sehol a saját értékeit. Ám ha meglát valahol néhány nevet ellenfelének holdudvarából, azt megtorolja. A Kincskereső legjelentősebb vállalkozása a milleneumi történelmiregény-pályázat. A Horn-kormány ideje alatt egy tizenhétmilliós költségvetéshez kaptunk öt és fél milliót elindításra. Kormányváltás után Hámori József még pártfogolt bennünket, de utódja alatt már egy fillért sem kaptunk folytatásra. Állítólag Kertész Ákos, Tímár György, Nyerges András neve volt a vörös posztó. Még szigorú vizsgálatot is kaptunk, miért nem vasaltuk be a megírási díjakra kifizetett előleget azoktól a pályázóktól, akik nem küldtek be kéziratot. És ha beküldik, akkor megkapják a második részt? Hát azt nem, de akkor is. Azzal vigasztaltak bennünket, várjuk ki a választások végét. Ám Görgey Gábor sem szolgáltatott elégtételt nekünk, csupán hozzájárult, hogy a Magyar Fejlesztési Bank szponzorálhasson bennünket. Ennek a pénznek a maradékából jelent meg első összevont számunk. Második, vagyis a harmadik az Aranyalma szám lesz. A negyedik.
- Lesz negyedik is?
- Valószínűleg. De még nem kaptuk készhez a döntést, így nem beszélhetek róla.
- Ha mindent végiggondolsz, az utóbbi hetek, sőt hónapok kálváriájáért kit hibáztathatsz elsősorban?
- Magamat. Korszerűtlen konstrukció vagyok, azt hittem, hogy a főszerkesztő dolga a lapcsinálás. Pedig ennél fontosabb, legyen lobbiképes lapjának érdekében. A legnagyobb baj, amíg nincs támogatás, leválthatatlan vagyok, hiába mondtam le, ki akar kapitány lenni egy süllyedő hajón. De ha valahonnan megszerezzük az életben maradáshoz szükséges támogatást, megkeressük az utódomat is. Te már ezt tudod, hadd tudja meg az olvasó is.
- Az Aranyalma segít ebben?
- Szimbolikus ajándék. Móra Ferenc úgy kezdi híres versét, amelynek alapján életem egyik legfontosabb könyvét írtam, "aranyalma ághegyen". Képzeld bele magad a versbe. Messze fent ragyog a boldogság, a siker, a cél. Ha lerázod, összetörik, ha felmászol utána, kitöröd a nyakad.
