A vörös ördög megint odavág
Hellboy (vagyis Pokolfajzat) amolyan Bruce Willis-i figura, akit nem az eszéért szeretünk, viszont nyugodtan rábíznánk az életünket: dagadó izmai bármikor készek egy kis bunyóra, és általában laza mosollyal a képén, egy-két jópofa megjegyzés kíséretében intézi el a gonoszokat. A különbség Hellboy és Bruce Willis között csak annyi, hogy előbbi nem emberi lény, hanem az árnyékvilág (vagy ha úgy tetszik, Fantáziaország) szülötte: piros bőre, szarva és hosszú farka képtelenné is teszi arra, hogy emberek között éljen - holott épp ez lenne a leghőbb vágya.
Így jobb híján egy paranormális jelenségekkel foglalkozó védelmi hivatal (á la Men In Black) munkatársa lesz. Olyan kollégákkal -barátokkal dolgozik együtt, mint az első filmből is ismerős kopoltyús vízilény, Abe és egy német akcentusú párafelhő, Johann Krauss - meg persze szerelme, a dühében állandóan tüzet fogó Liz.
Akcióban van részük bőven, hisz az elfek hercege éppen fel akarja támasztani az elpusztíthatatlan Aranyhadsereget, hogy annak segítségével leigázza az emberiséget. (A történet ezen szála miatt eléggé szerencsétlen a Hellboy II. és a Múmia 3. egy időben való megjelenése, utóbbiban ugyanis a hasonlóképp évszázadokig szunnyadó Agyaghadsereg készül ilyesmire.)
Moralizálás foghegyről
A Hellboy a saját nemében igen szórakoztató alkotás, ám a néző agyából azonnal ki is törlődik a megtekintés után: tehát ebben a minőségében sem állja meg a helyét a klasszikus értelemben vett ifjúsági filmek között, melyek célja épp az lenne, hogy az élet dolgairól (vagy "csak" bizonyos problémákról) elgondolkodtassa a fiatalokat. Moralizálás persze a Hellboyban is van, de csak úgy foghegyről, épp csupán odabiggyesztve két akciójelenet közé.
Pedig a Hellboy alapvető problémáját, a beilleszkedésre való képtelenséget leginkább a kamaszok tudják átérezni. Ugyanígy kamaszideál a hőssé válás: a dicsfényben fürdő hős életére jobb esetben csak fiatalkorban vágyakozunk, felnőttként az ember már inkább csendesen, Albert Schweitzer-i módon élné meg saját hősiségét. A Hellboyban a jó és a rossz harca némileg árnyalódik (bár nem eléggé), és a mesevilágtól való elszakadás is jelen van - a film tehát teljes mértékben kamaszproblémákra épít, amit azonban a kor vélt vagy valós igényeinek megfelelően látványos akciókkal súlytalanít.
Megmenteni az emberiséget: egy tett a hétköznapi dolgok között
A mai fiatalok (és még inkább a mai gyerekek) sokkal több ingerrel találkoznak a mindennapokban, mint előző generációs társaik az ő korukban - itt persze a gerjesztett vizuális ingerekről van szó, ami a tévéből, a számítógépből és a reklámplakátokról áramlik feléjük. Így érthető módon az ingerküszöbük is kitolódik, a filmeseknek pedig látszólag nincs más eszköze a megfogásukra, mint hogy minél durvább, minél sokkolóbb jeleneteket tárnak eléjük - vélekedik a médiapedagógus. Míg a Végtelen történetben elég volt Atreju félelme egy kapun való átkeléskor, addig ma már sok vérre és még több harcra van szükség.
Pedig hát az alapsztori ugyanaz: az emberek elfelejtették a fantázia világát, így a különös lények egyre inkább kiszorulnak a tudatukból. Látszólag ez történik az ifjúság nevelésével is, az emberek kezdik elfeledni, hogy létezik a fogalom: pátosz. A Hellboyban még ebből sincs elég, hogy kicsit magasabbra helyezze, a többiek fölé, a főhős tettét. Itt az emberiség megmentése csupán egy a mindennapi, letudni való teendők közül - ez pedig értéknélküliséget mutat.
