A Nyugat-Dunántúli tájegység főterén már türelmetlenül várta az osztályt a pedellus bácsi. Késtünk. Hiszen messziről érkeztünk ide - a Felső-Tisza vidékről. Sok kilométer távolságot tettünk meg gondolatban, míg átgyalogoltunk a múzeum területén.
A falusi iskola előtt igazi öltözködés kezdődik. A lányok hátul kötős kötényruhát vesznek fel, vagy kékfestős ruhácskát. A fiúk keményre vasalt fehér inget, s hatalmas kalapot. Száz évet repültünk vissza az időben, s a múlt lassan életre kel. S a tanító úr mesél és mesél, hogy éltek a gyerekek anno. Mennyi munka várt rájuk reggelente, mielőtt iskolába mentek. Mi volt a dolga a lányoknak, s mi a fiúknak. Mi az a küszöbön innen és túl? Ki őrizte a tüzet, s ki hozta a vizet? A gyerekek ámulnak- bámulnak, de mikor kezdődik már a tanítás, kérdik türelmetlenül. A pedellus bácsi int nekik, hogy akkor gyülekező, kezdődjék a játék. A lányok már rohannának is be a terembe, ám a szigorú tanár hamar helyre teszi őket. Nem zajongunk a ház körül, hiszen bent alszik a tanító kisbabája, nehogy felébresszétek!
Sorakozó után csendben ülnek a gyerekek a padokban. Mindenki megilletődötten néz, érezni lehet a helyzet komolyságát. A tanító reméli, hogy kezet mostak a gyerekek, hiszen koszos munkát végeztek el reggel, s már jár is körbe a mogyoróvesszővel. Ijedt csend van a teremben, majd mikor kiderül, hogy mi is az a szamárpad, akkor hatalmas kacaj oldja a feszültséget. A palatáblákra folyamatosan írnak, s mikor tele lett a kis tábla, akkor a tanító komoly felszólítása után, hogy ?Spongyát rá!", újra kezdhetik a rajzolást.
Felhangzik a Zengő ÁBC, s megtudhatjuk milyen is volt hajdan ez a mondóka. Mennyire volt fontos az ima, a gyertyagyújtás és persze a Biblia. A gyerekek hátuk mögött tartott kézzel ülnek, figyelnek, hallgatják a felolvasást, majd leírják, amit a tanító diktál.
Idő utazás, játék ez az iskola. Mégis a kis arcukon igazi figyelem, komolyság, felelősségtudat látszódik. Dramatizált játék, amely tanít, s egy kis betekintést nyújt a régi időkbe. Az óra végén felhangzó ima után hatalmas a zsivaj, a megkönnyebülés, rohanás a szabadba. Valahogy ilyen lehetett az élet, "itt" a Nyugat- Dunántúlon, egy falusi iskolában.
Kérdezem a gyerekeket, hogy milyen volt az iskola, tetszett-e nekik? Vonogatják a vállukat, jó volt, csak keveset tanultunk, és sötét volt odabent. S, vajon jó volt-e akkor gyereknek lenni? A válasz egyértelmű, ma sokkal jobb, kiáltják, nem kell annyit dolgozni, s lehet sokat játszani.
Más világ volt, mégis jó volt visszacsöppenni, elvarázsolódni. Hát ilyen hely ez a Skanzen. Egy múzeum, amely mesél, egy hely, ahol a mese és a valóság találkát ad egymásnak, s nekünk látogatóknak.
