"A "csoda" 1992-ben kezdődött, amikor a dévai utcákon éhesen és piszkosan kóborló árva gyermekek feltartott kézzel kéregető kántálására valaki egy öleléssel válaszolt.
Böjte Csaba ferences szerzetes és az árva gyerekek az elhagyott, romos dévai kolostor lakatjait leverték, és lépésről lépésre új otthont teremtettek maguknak. Ahogy a szükség dagasztotta az itt élő gyermekek számát, úgy lett a szomszédos panelházakból nevelő családok otthona, óvoda, a kolostorból iskola.
S az álmok, tervek melyek oly szélsebesen terebélyesednek, - az emberi képzeletnek elképzelhetetlen módon - lassan-lassan mégis megvalósulnak.
Déva ? Csaba testvér nyomán- az adakozó emberi szeretet és összefogás jelévé lett. ... Ma már több, mint 500 gyermek nevelkedik Csaba testvér "intézményeiben".
A gyermekotthonok híre messzire hallatszik, s az erdélyiek tudják, amelyik gyermek Csaba testvér otthonába bekerül, az megmenekült. Sokan itt találkoznak először folyóvízzel, fésűvel, iskolával, jó szóval, Istennel.
....A szükség nagy. Több ezer gyermek várja állomásokon, utcákon, tereken, nyirkos, hideg falak között, hogy valaki lehajoljon hozzájuk, és megölelje őket..."
(Hegyi János - devaigyerekek.hu)
Nemrég egy felhívást olvastam egy népszerű motoros magazinban, melyben egy jótékonysági túrára lehet jelentkezni, melynek célja, hogy támogatást nyújtsanak a motorosok a rászoruló dévai gyermekeknek. Nem volt kérdés, hogy megyek.
A megadott időben kb. 130 motorostársammal indultunk Makóról Dévára. A közel kétszáz km-es utat a kilométer hosszú karavánban megtenni önmagában is emlékezetes volt. De a gyerekekkel töltött délután nyújtott igazán felejthetetlen élményt! Egy dickensi, komor árvaház lebegett szemeim előtt, vasszigorral fogott, csontsovány, mentálisan sérült, rongyos gyerekekkel. E helyett patyolat-tiszta, életvidám, kiegyensúlyozott lelkületű gyermekek ugrottak a nyakunkba, mikor begördültünk a számunkra állított virágkapu alatt, a kolostor udvarába.
Rövid ünnepség után, a gyerekek előtt átnyújtottuk ajándékainkat Böjte Csabának, illetve azt a pénzadományt, melyet a magyar motorosok "dobtak össze". Nemcsak mi, akik ott voltunk, hanem azok is, akik bankon keresztül támogatták a dévaiakat - mivel a bankszámla csak motoros újságban lett közzétéve. Köszönet nékik.
A megható ceremónia után "vidámparki hangulatban" telt az idő, ugyanis a lurkókat felváltva fuvaroztuk, motordübörgés és vidám gyerekzsivaj töltötte be a közeli utcákat. A máskor oly féltve óvott nagyvasakon a külvilág szemében "keménynek és ridegnek" kikiáltott motorosok fáradhatatlanul és mosolyogva cipelték föl-alá a vidám "rakományt". A ránk vigyázó rendőröket is megfogta valami, mert szó nélkül tűrték, hogy a gépeken olykor fürtökben lógó gyerekhaddal kipöfögjünk az útra.
Az idő, mely nincs tekintettel érzelmekre, hangulatra, gyorsan elszállt És indulnunk kellett haza. Meghatottan búcsúztunk a gyerekektől, a Nevelőktől és Csaba testvértől.
A visszaúton döbbentem rá: habár közel egy millió forintot tudtunk átadni, úgy érzem, mi sokkal többet, sokkal nagyobb élményt kaptunk a gyerekektől, mint amit pénzben ki lehet fejezni.
Jövőre újra eljövünk.
