- Gyerekverses kötettel jelentél meg nemrégiben és ezt a hagyományodat folytatod is. Hogy jött az ötlet?
- A válasz roppant egyszerű. Öt gyermekem van, így korántsem idegen tőlem a kicsik világa, mondhatni a mindennapjaim környezete, háttere, kerete a játékosság. Nap nap után látom-hallom "szerepjátékaikat", sokszor részt is veszek bennük, táncolunk-énekelünk, ugrálunk, hülyéskedünk. Ha esik az eső, a pincében focizunk. Most nyáron pedig együtt jártuk be Franciaországot, félretettem a munkánkat, és az utazás folyamatos "logisztikai szervezése" mellett minden az együttlétre, a közös élményekre koncentrálódott. A kaland nagyon szép és tanulságos volt, együtt kellett legyűrnünk a stressz, az ideiglenesség okozta rigolyákat is, amelyek mindannyiunkon kijöttek, s mindannyiunkon másként. Szép, merész, kemény tapasztalat volt. És persze ebből is születtek afféle "krónikás" versek, amelyek idővel kötetbe gyűlnek majd. A Csimota kiadó ötlete alapján ugyanis magunkat, mint "Bögre-családot" bemutató kis könyvsorozat indulna el, ebben a szereplők a család tagjai, a történetek pedig a mi átlagos, de izgalmas életünk eseményei, humorban oldva, fantáziajátékokkal dúsítva. Remélem, a közönség is szívesen fogadja majd.
- Ha már gyerekvers, akkor gondolom ez teljesen más műfaj, teli nehézségekkel, a témától kezdve, a gyerekek figyelem lekötéséig. Szerinted ez hogy sikerült? Készültél erre? Tesztelted-e?
- Persze, hogy más műfaj. Ugyanakkor ha egy költő kellően próteuszi alkat, kellően szokva van ahhoz, hogy sokféle formában dolgozzék, és van konkrét tapasztalata arról, milyen is a gyerekek világa, akkor biztos, hogy beindul a fantáziája. Én költőként is szeretek maszkokat váltogatni, mások bőrébe belebújni, műfordítóként pedig kénytelen is vagyok ezt tenni. De persze a nagy elődök és kortársak, Tamkó, Weöres, Szabó Lőrinc, Kányádi, Csukás és mások ?szellemhangjai" is bíztattak, hogy belevágjak a vállalkozásba. Sok Kaláka-zenét is hallgatunk, egy párizsi esten franciául beszélő költő-kommentátorként még együtt is működhettem az együttessel, úgyhogy a hagyományba ágyazottság szinte adva volt. Olykor próbálgattam a verseket gyermekeimen, s persze örülök, ha olvasgatják a könyvemet, de jobban szeretem mások verseit mondogatni nekik. Más kérdés viszont, hogy gyerek-közönség előtt miképp adhatók el a versek. Erről jó tapasztalataim vannak, úgy tűnik, óvódás táncházban, iskolákban egyaránt ?működik" a felolvasás, működik a kötet. Szívesen is járok ilyen helyekre, bármely iskola, művház hív, megyek örömmel. Ezek a versek, még inkább, mint a felnőtteknek íródottak, arra valók, hogy megmozgassák, mondják, szavalják, hallgassák, élőszóban közvetítsék őket. Ilyenkor vannak elemükben.
- Milyen volt a visszhangja a kötetednek?
- Rengeteg könyv jelenik ma meg, s nagyon sok szép és jó is, így aztán meglepett, hogy milyen sok helyről jön visszajelzés. Volt iskola, ahol szavalóversenyen mondták A fiúk dalát, máshol rögtön bekerültem az ajánlott irodalomjegyzékbe. Nagy szó az ilyesmi, és még csak azokról az esetekről tudok, amelyek híre rokonok, ismerősök révén eljutott hozzám. Manapság különösen öröm, ha létrejön ama láthatatlan közösség, amelyet olvasótábornak szokás hívni.
- Szerinted ma Magyarországon érdemes gyerekverseket írni, van olvasóközönsége? Érdekli-e még az embereket a gyerekvers, főleg az új?
- Van természetesen idegenkedés a kortárs költészettel szemben, de talán nem olyan nehezen legyőzhető. Az állami mecenatúra viszont sajnos nem teszi meg feladatának jelentős részét, nevezetesen hogy eljuttassa a verset (a gyerekverset is) az olvasóhoz. Ad valamicske támogatást ahhoz, hogy a kötet kipottyanjon a napvilágra, aztán sorsára hagyja ott, ahol van. Se könyvtártámogatás, se író-olvasó-találkozó szervezés tekintetében nem kapunk segítséget. A költségvetés egyéb tételeihez képest nagyon kevés pénzből ki lehetne építeni egy olyan hálót, amelynek segítségével a szerző körbejárhatna iskolákban, könyvtárakban, művelődési intézményekben, másrészt utóbbiak megismerkedhetnének a létező irodalommal, és hírverést csaphatnának neki. Némi anyagi motiváció csodát tenne, s kissé mindenkit megfizetnének, megbecsülnének azért, amit csinál. Mind a rosszul fizetett szerzőknek, mind a pocsékul fizetett pedagógusoknak-művelődésszervezőknek hozhatna egy kis mellékest az élő irodalom ügye. Ez állami feladat volna, de az illetékesek nem törődnek vele, magánmecenatúráról papolnak, holott ez sehol a világon nem tartja el a kultúrát. Ilyen alapon azt is lehetne mondani, hogy például a környezetvédelem éljen csak a piacról. Ha az író-költő maga egyéb, esetleg kereső tevékenységeit elhanyagolva, nem jár a dolognak utána, állami részről semmi sem történik ez ügyben, így aztán nem csoda, ha sokszor a legjobb könyvek is ott maradnak a könyvtári polcon (ha egyáltalán eljutnak oda), fél centis, vékony gerincként porosodva. A gyermekirodalom helyzete valamivel kedvezőbb, de egy csepp hivatalos jószándékkal itt is sokkal élőbbé, sistergőbbé lehetne tenni a közönség-író kapcsolatot. Nem felülről várom a mennyei mannát, de a nem azonnali profittal kecsegtető szektorok támogatása igenis állami reszort. Különben mire való az állam?
- Hogy dolgozol? Hogyan írsz? Mikor van időd írni? s honnan az ötletek?
- Sok mindennel foglalkozom, egyetemen oktatok, kritikát, drámát, prózát, verset írok, lapot szerkesztek, internetes portált gondozok, esteken működöm közre, sokat műfordítok. Ám ilyenformán természetes közegem az irodalom, s azzal foglalkozhatok, amit valóban szeretek. Gyermekverseimet sokkal könnyebb kézzel írom, mint a felnőtteknek szólókat. A gyermekeimtől hallott történeteket leskiccelem, s amikor időm jut rá, kidolgozom, formába öntöm. A gyerekvers nem olyan szeszélyes, nem járatja a bolondját az emberrel. Ha valami téma kiköveteli magának a verslét-jogot, azt általában sikerül is olyanra csiszolni, hogy elégedett legyek vele. Sokat segít, ha megvan a leendő kötet koncepciója, s az éppenséggel a mi életritmusunkhoz igazodik. Így csak beillesztem az egészbe az egyes elemeket. Jó érzés látni, hogyan teljesedik ki ez az ív.
- Mai magyar gyerekirodalomról mit mondanál? Mi a helyzet, te hogy látod? Van-e változás, pozitív irányban, s ha van, akkor van-e foganatja?
- Ma már a költő nem kényszerből ír gyerekirodalmat, nem azért, hogy valahogy legalizálja önnön létét. A múlt rendszerben gyakran a komoly költői műveiket publikálni nem tudó, félresodort alkotók engedélyezett megélhetési forrása és karanténja volt ez az "ártatlannak" vélt műfaj. Ma legfeljebb a piac csábítása vehet rá valakit, hogy eredeti szándéka ellenére gyermekeknek (is) írjon. S persze - egészséges módon - a legtöbb költő akkor kezd gyerekverseket, meséket írni, mikor a szülővé válás nem mindennapi élménye megérinti. A könyvpaletta egyébként roppant színes, nagyon sok a gagyi (van, akit nem lehet kiábrándítani, és továbbra is töretlenül hiszi, hogy selypegni, prüntyögni kell, hiszen a gyerek alapvetően mégiscsak hülye), de a minőség is egyre markánsabban jelen van. A legnehezebb rész persze a terjesztés, csak a nagy mammutcégek kapcsolatai működnek automatikusan, a szintén remekül dolgozó kisebb, mozgékonyabb kiadók, terjesztők rengeteg gonddal küszködnek. Mindemellett egyre több a gyerekeket célbavevő, nem iskolás program, tárlat, üzlet, kiadó, mind többen jönnek rá, hogy ez a célközönség hálás és értékeli, ha jót adnak neki.
FÉNYSÜTEMÉNY
A pék ablaka
egész nap nyitva áll,
finomra őrölt fény szitál,
kupacba gyűlik asztalon,
szekrényeken és polcokon,
a padlón elterpeszkedik,
mikor pedig
a szoba megtelik,
lapátot hoz a pék,
degeszre tömi zsákjait,
fényfelhő kavarog,
s mire a nap lemegy,
feltölti a fénykészletet.
Vízzel dagasztja, gyömöszöli,
sárkánytorokban megsüti,
először a kisebb darab
zsemléket, a csillagokat,
aztán holdkiflit, amelyik
cipó lesz, hogyha megtelik,
s végül mint nagy, kerek kenyér,
a nap is kisül reggelig.
