Nem egyedül érkezem az interjúra. Elkísért nyolcéves leánykám, Dóri is, kihasználva a lehetőséget, hogy megismerkedjen kedvenc mesehőseinek megszemélyesítőjével. Mert - hátha valaki nem tudja - Reviczky Gábort nem csak Hook kapitány szerepében, de a Dzsungel könyve musical-változatának Balu medvéjeként is láthatjuk.
A művész úr nagyon kedvesen fogadja a kis újságíró-inast, rögtön a színház büféjéhez irányítja, és együtt nézik végig, mi mindent lehet itt kapni. Mivel Dóri szomjas, vizet kér, de azért egy csoki is csatlakozik.
Aztán - mivel készült - fel is teszi az első kérdést, a "színész bácsi" pedig mosolyogva figyel...
"Milyen érzés színésznek lenni?" - érdeklődik Dóri.
"Hű, tudod, erre nehéz válaszolni" - kezdi a beszélgetést Reviczky Gábor. - "Ez mindig attól függ, hogy kinek hogyan sikerült az élete. Az alapokra persze, szükség van, vagyis jó színésznek kell lenni. És ha aztán mellészegődik a szerencse is, akkor az a színész jól érzi magát. Akinek nem sikerül, az boldogtalan. Én azt mondhatom, hogy jól sikerült az életem, mert van sok gyerekem, és a színházban sincs semmiféle problémám. Azt nem állítom, hogy mindent eljátszottam, amit kellett volna. De megvannak a szerepeim, amikkel elégedett vagyok. És a közönség hihetetlen manapság! Ugyanis megint érdekli őket a színház! Olyan darabok is sokáig mennek, amire azt tippeljük az elején, hogy csak néhány bérletes előadást ér majd meg. És nem ez történik, hála Istennek!"
Az előadásokról beszélgetve gyorsan eljutunk a megállapításig, hogy a közönséget nem lehet becsapni, csak minőséget szabad nyújtani. Itt az alkalom, hogy áttérjünk a gyerekelőadásokra, hiszen a fiatal publikumra különösen figyelnek a színházakban, tudva, hogy milyen érzékenyen reagálnak a kicsik.
"A gyerekelőadásnak hangsúlyozottan jónak kell lennie! Hiszen a jövő nézőit neveljük akkor. Nem szabad hülyéskedni ilyen előadáson. A gyerekeket nagyon komolyan kell venni! Hihetetlen, hogy ők mennyi mindenre gondolnak, amire a felnőtt nem."
Reviczky Gábor szerint a színész megérzi a színpadon, hogy milyen a közönség. És ha "forr a levegő" a teremben, akkor sokkal könnyebb jól játszani. Ő az a színész, aki olyan könnyeden és hitelesen játszik, hogy minden alakját a szívünkbe zárjuk.
"A Pán Péter története bonyolultabb annál, mint amit a színházban látunk. Persze a valódi történetet színpadra állítani nagyon nehéz lenne. Az eredeti történetben Hook és az apa egyazon figura. Sohaország, ugye, nem létezik, az az álom. A gyerekek való életében az apa az, aki rosszul bánik velük. Álmukban ezt a szerepet a gonosz kalózkapitánynak adják. Azért is visel elegáns fregattkapitányi ruhát, mert az apának is az elegancia a mániája. A jelmezemet én harcoltam ki, és a zseniális jelmeztervező, Horváth Kata abszolút partner volt ehhez. Hozta a saját iráni asztalterítőjét, indiai kendőjét, szőnyegét, és azokból varrta nekem ezt a gyönyörű jelmezt. Életemben nem volt még ilyen szép színpadi ruhám! Amúgy meg van egy különleges tulajdonságom, hogy ha bármit a fejemre tesznek, akkor megszűnik a kapcsolatom a világgal, és végem van, nem is tudom a szöveget. Akkor úgy is tanulom a szerepet, hogy sapka van a fejemen."
A művész úr nem hajlandó "valóban" gonosz szerepet játszani. Addig mókázik, gonoszkodik a színpadon, amíg pontosan tudja, a gyerekek azonnal megenyhülnek, és szívükbe zárják a kapitányt, amikor megjelenik kezében a dédelgetett plüssmaci. És valóban, Dóri is bólogatni kezd, milyen aranyos az a kampókezű kismaci.
"Azért van ez így, mert bár nem úgy rendezték, mégis bennem van, hogy az apát játszom, és a gyerekek, ha haragszanak is rá, nem utálják az apjukat. Én kicsit a saját rendezésemben játszom ezt a darabot" - kacsint ránk.
Ha már gyerekdarabról beszélünk, arról is szó esik, milyen tapasztalt színészként a közreműködő gyerekeket figyelni. Reviczky Gábor szerint nincsenek jó tapasztalatok. Nem lenne szabad túl korán színpadra engedni gyerekeket. Persze ez is változó. Van olyan gyerek, akin semmit nem ront a szereplés, és van, akin rengeteget. Amikor óvatosan érdeklődöm, mi lenne, ha saját gyerekei is bejelentenék, érdekli őket a színház, már bólogat is:
"Hát mindegyik színész akar lenni! Borzasztó" - mókázik. - "Most kitalálták, hogy szinkronszínészek lesznek. Erre megbeszéltük, hogy ahhoz folyékonyan tudni kell olvasni, és közben hangsúlyozni. Ezek persze fellángolások. Azt hiszem, a gyerek-szinkronszínészetbe beleegyezem, mert nem árt, nincs reflektorfényben. Ha majd komolyan ezt a pályát akarják, akkor figyelni fogok, ha azt látom, nem oda valók, akkor nem engedem.
A fiam most állandóan Maugli akar lenni. De megegyeztünk, egyelőre én vagyok az, akinek az a foglalkozása, hogy játsszon, neki az, hogy iskolába járjon..."
