A Tükröződések című projekt olyan célt tűzött ki maga elé, amelynek ugyan egészen természetesnek kellene lennie a mindennapokban, de azoknak sem sokszor sikerül abszolválniuk, akik egyébként nem küzdenek súlyos, élethosszig tartó problémákkal. Az egymással szemben tanúsított empátia, a kölcsönös érdeklődés, elfogadás kialakításának kérdése talán a tizenévesek korosztálya esetében a legégetőbb, egyúttal ez az utolsó periódus a felnőtté válás felé vezető úton, amikor még van esély a formálódásra, a józan belátásra.
A Gyermekszínházak Háza Alapítvány programsorozatának első, kísérleti célú rendezvénye - amely a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottságának (kulturális esélyegyenlőségi célú) támogatásával valósult meg - február 15-én egy könnyebben befogadható, és egy komolyabb mélységekig leásó produkció meghívásával igyekezett megteremteni azt a közeget, amelyben a fogyatékkal, illetve szociális hátránnyal küzdő fiatalok megtalálhatják a közös nevezőt.
Elsőként a Figurina Animációs Kisszínpad Hendikep című bábjátéka engedett bepillantást egy tolószékes kisfiú és egy hintaló - vagy inkább hintapóni - bimbózó barátságába: a színpadon a félelemmel vegyes érzelmek, míg a nézőtéren a késve érkező osztály moraja és az olykor türelmetlenkedő gyerekek zaja kavargott. A szülő elvesztése, az ismeretlennel való szembesülés és a másik másságának elfogadása egyaránt fontos szerepet kap az előadásban, amelyet a Bódis Kriszta író-dokumentumfilmes-pszichológus vezette beszélgetés - ha úgy tetszik, színház-pedagógiai foglalkozás - hivatott helyrerakni a gyerekek fejében, vagy legalábbis elindítani egy párbeszédet, amelyben mindenki felveheti a számára legmegfelelőbb pozíciót. Azt a bizonyos nézőpontot a tükör előtt, amely, ha jól csinálja az ember, ezerszeresen veri vissza mások tükrének fényét.
A társaságnak akad olyan része, amelyik lemaradt az előadásról, így a látottak elmesélésének felelőssége a többiekre hárul. Kitűnik közülük Sári, aki tolószéke és a beszéddel kapcsolatos nehézségei ellenére hihetetlenül okosan és felnőtt módon válaszolgat Bódis Kriszta kérdéseire, felvetéseire. Saját problémájáról is nyugodtan, mindenfajta zavar nélkül beszél: "Oxigénhiánnyal születtem, ennek ellenére nagyon jól érzem magam és igyekszem mindent kipróbálni, amit csak lehet". Elmondja: élete egyik legboldogabb napja volt, amikor felvették jelenlegi középiskolájába, ahol integrált formában - tehát sérültek és épek részvételével, közösen - folyik az oktatás. Szerinte nagyon jó dolog, hogy itt járók és kerekesszékesek kölcsönösen segítenek egymásnak. Sok esetben a sérült az, akinek nyitnia kell a járó ember felé, neki kell megmutatni a hogyant - emeli ki éleslátóan Sári.
A találkozás fontosságát erősíti és hangsúlyozza a Baltazár Színház Múló rúzs című előadása is, amely az egyetlen hivatásos, értelmi sérültekből álló magyar színtársulat produkciójaként érezhetően új helyzetet teremt a nézők soraiban. A kezdeti, zavart kuncogást fokozatosan az ováció váltja fel, nem kétséges, hogy a komoly, teljesértékű színház jelenlétét a gyerekek is érzik. Az ezt követő beszélgetésnek ismét - a most már moderátortárssá avanzsált - Sári a főszereplője, ellenpontként pedig a "zavarban lévő lányok" demonstrálják, hogy a fogyatékosságról nyíltan, őszintén beszélni azért még mindig nehezére esik ennek a korosztálynak. (Az "ép" kifejezés ennek tükrében egész más megvilágításba kerül: sokszor egy fogyatékkal élő sokkal "épebb", mint annak kikiáltott társai.)
A kísérleti jellegű nap a tanulságokkal együtt bizonyította: a kulturális élmény révén való elgondolkodtatás, az egymás iránti érzések, reakciók ébresztése ebben a közegben nagyon jó kezekben van. A Baltazár mellett ezen a napon Sári volt az, aki megmutatta: tanulni hál'isten mindig van kitől.
