Mélytengeri és föld körüli kaland a Kolibri Színházban

Apa és hároméves kisfia színházba indul. Apa kétségekkel telve csoszog a színház felé, kéz a kézben a derékig is alig érő aprónéppel. Aztán a ruhatár körül kezd kicsit megnyugodni: akad még hasonló termetű színházlátogató szép számmal. Persze a nézőtéren kivárni, míg felgördül a függöny, ismét csak aggodalommal teli időszak. Nem csoda, hogy a bő negyedórában sokszor elmondja a picinek: "nézd, milyen sok gyerek van!".  Aztán ezt a mondat, mint valami visszhang ismétlődik a teremben.  Hallani innen is, onnan is, mondják nagymamák, anyukák, nagypapák. Valahogy nehéz elhinni, hogy a kiscsoportos ovisok ilyen rendesen is képesek viselkedni, és pisszenés nélkül kivárni, míg megszólalnak az első taktusok. És láss csodát, működik mégis.

 

 

A zene hangjaira, a függöny mögül azután varázslatos világ tárul fel. Gondolom én. A pici inkább félelmetesnek találja, hogy "messze bent a tengeren van egy elvarázsolt sziget, csak kedden és pénteken látható", és Ludvig bácsi ködöt fúj, hogy elrejtse az emberek elől, mert még a végén elözönlik a turisták. A vízi szörnyek kék fátylak között fickándoznak, énekelnek, pici fiam pedig fülét befogva ölembe fúrja a fejét. Ettől pedig már az újságíró apukán is kezd úrrá lenni némi feszültség: "hogy lesz ebből a bemutatót bemutató írás?!" . Szerencsére győz a kíváncsiság, az apró kis kezek lekerülnek a fülekről, így már hallható, hogy egy tengeri szörnynek is hiányozhat az anyukája és apukája, és erre már a buksi is a színpad felé fordul.

 

 

Azon már együtt kuncogunk, hogyan kukucskálnak elő a vízből Heyerdahl, Amundsen, Andersen és Brigsveard, a növendék szörnyek, és együtt kacagunk, amikor a soknevű polip farka beakad. Mégis csak van abban valami izgi, hogy Locspocs, a nagy tenger kis szörnye nem hogy úszni sem tud, de még csak nem is szereti a vizet. Mi több - saját bevallása szerint - kifejezetten és kimondottan víziszonya van. Mint valami gyakorlott depressziós - azt hiszi magáról, hogy gyáva és rossz gyerek, de mindennek egy oka van: szülei egyszer csak nem tértek haza, és semmi hír felőlük. Emiatt bánkódik annyira a kis tengeri szörny, aki mégis inkább közepes, és a szünetig segít megmenti a viharba keveredett hajót, és kitüntetést kap a polgármester asszonytól, aki hozzá képest akkorka, hogy a két tenyerében elfér. Kiderül továbbá, hogy Locspocs szülei valahol Landiában vannak, onnan küldtek palackpostát.

 

 

A tengeri szörny végül elhatározza, lesz ami lesz, megkeresi anyukáját, és talán ez vált ki erős együttérzést a szünetre: "- Jól van, most már menjünk haza!" De segít a helyzetet megoldani a perec a büféből, és hogy akad egy-két kiskolléga, akivel együtt lehet ugrabugrálni az előtérben. Én pedig tromfolok még egyet: "És még nem voltak a kalózok!"  "- De apa, ugye nem igazi kalózok lesznek?!" Érzem, hogy az ez érv mellényúlás volt, de a válaszra, hogy legalább annyira valóságosak lesznek, mint a tengeri szörny, maradunk.

És nem is bánjuk meg. Mi több, a második negyven perc, már szinte úgy repül, mint Yokomoto, a japán sárkánylány. Színre lép Másfél Alvarez a rettenthetetlen(?) kalózvezér, és az is megvilágosodik, merre is van az a bizonyos "Landia". A bábok, a színészek  a zenészek immár végképp elvarázsolják a kiscsoportos tesztközönséget, amely még azon sem hökken meg, hogy igazi tüzet fúj a sárkánylány, avagy hogy mozgóképet, azaz a kalózvezérrel készült röpke videóinterjút látnak-hallanak a Pelikán postás csőréből előkerülő újságban. Bizsereg az ujjam persze, hogy megírjam, vajon múlik-e a víziszony, hogy megkerülnek-e Locspocs elveszettnek hitt szülei, vagy miért is Másfél a kalóz neve, avagy a polipé Háromezer Nyolcszázhetvenkettő, de inkább javaslom megtekinteni a Tor Age Bringsvaerd meséje nyomán készült előadást. Teszem ezt bátran már csak azért is, mert az elején még fülretapasztott tenyerek a végén igen kipirosodtak a tapsolástól, én pedig hazafelé nem győztem hallgatni Locspocs énekét - a hároméves kisovis előadásában.