"Tetszett az előadás?" - szegezi nekem a kérdést Aczél András, a gyermekszínház igazgatója. Őszintén biztosítom, hogy igen, mert valóban nagyon kedves, és felnőttek számára is érdekes, megható előadást láttunk. Dóri lányom annyira el volt ragadtatva, hogy határozottan közölte, ha egyszer ő is ott lesz, melyik szereplő bőrébe bújik majd. - "Ez a darab, Fehér Klára: Mi, szemüvegesek-című regényének színpadi változata az első eredeti Lakner-bemutató 1947 óta." - mondja Aczél András. -"Azt gondolom, hogy bár még van hova fejlődnie, a funkcióját, hogy szórakoztassa a gyerekeket, tökéletesen betölti ez az előadás."
Szórakoztatás - ez volt az alapötlet a harmincas években is, amikor a mozigépészből sikeres filmíróvá, majd moziigazgatóvá lett Lakner Artúr gyermekelőadásokon kezdte törni a fejét.
De miért akar egy sikeres ember egész mással foglalkozni? Azért, mert hároméves gyermeke az ijedtségtől sírva rohant ki egy gyermek színdarab előadásáról. Édesapja ekkor kezdett gondolkodni, vajon mi lehet az, amit a gyerekek szeretnének, és amire egyáltalán vágynak.
Akkoriban a moziban a filmtekercsek cserélése közben szünet volt. Néhány moziban ilyenkor egy zongorista szórakoztatta a közönséget, Lakner viszont a hétvégi matiné-előadások szünetében kiállt a színpadra, és játszott a gyerekekkel. Feltett egy kérdést, és egy labdát dobott nekik. Aki elkapta, annak kellett válaszolni. Vagy hízóversenyt rendezett. A két világháború között a legtöbb gyerek nagyon vékony volt, úgyhogy kitalálta (az Est című folyóirat pedig támogatta), hogy versenyt indít. Eljött a gyerek az előadásra, lemérte magát, ezt feljegyezték, majd néhány hónap múlva visszajött, és újra megmérték. Ha megfelelő módon gyarapodott, megajándékozták.
"A matinéjátékokat az igazgatása alatt álló Capitol moziban kezdte, és egy alkalommal azt is kitalálta, hogy kisebbik, hároméves lányát, Noémit felhívja a színpadra, és elbeszélget vele. Így született meg a legendás Lakner bácsi és kisinasa-történet, amely a híres "Édes mostoha" című könyvben is megjelenik. A kisinas-tréfákat vicces jelenetek követték, sokszor bevonva a nézőgyerekeket is. Aztán megszülettek a színdarabok. Kora egyik legjelentősebb meseírója, Ajtay Margit történeteit is színpadra állította, ebből az egyik a "Babalakodalom", amelynek mi a sokadik átiratát készítjük, és tervezzük az előadását, "Babakalamajka" címmel."
A Lakner Színház vendégként játszott a Vígszínházban és a Vidám Színpadon is, a kor legnagyobb felnőtt színészei - Ladomerszky Margittól Páger Antalig - játszottak együtt a gyerekekkel. És volt persze sok nagy név, akik a gyerekszínházban kezdtek ismerkedni a szakmával: Ruttkai Éva, Ruttkai Ottó, Pápai Erzsi, Kalmár Tibor, Lakatos Gabriella, Galambos Erzsi, Kishegyi Árpád, és a háború után Pécsi Ildikó, vagy Harkányi Endre.
A II. világháború elsöpörte mind a színházat, mind Lakner bácsit. 1944-ben - hogy ne a családját hurcolják el -, ő maga állt be abba a "bizonyos" sorba. Az utolsó hír róla, ami tökéletesen jellemző rá, a kecskeméti vasútállomásról jött. Lakner Artúr maga köré gyűjtötte az Auschwitz-ba induló gyerekeket, és nekik, velük játszott...
A háború után a nagyobbik lány, Lívia újra életre hívta a színházat, ám a szocialista rendszer hamarosan lehetetlenné tette működésüket. Lakner Lívia azonban nem adta fel, és a Gutenberg Művelődési Ház segítségével, Napsugár Gyermekszínpad néven újra elindulhatott a munka. Az oktatás a Lakner Stúdió feladata volt, itt kezdett tanítani Aczél András is, nem teljesen véletlenül...
"Így van, hiszen anyai ági nagybátyám Lakner Artúr. Addig soha nem foglalkoztam gyerekszínházzal, de amint beléptem a stúdióba, tudtam, hogy ez az én életem.
1999-ben meghalt Lakner Lívia. Igazából rám hagyta ezt az egészet, mert azt mondta, bennem látja az utódját, én pedig - töredelmesen bevallom - szintén magamban láttam. Tettük hát tovább a dolgunkat, és bennem körvonalazódott az "Édes mostoha" újabb előadása, új koncepcióval, de a Gutenberg színpadán. Közben Kalmár Tibor, aki a Vidám Színpad főrendezője volt, kitalálta, hogy a Színpadnak nagyon kellene egy gyerekdarab. És a család is úgy döntött, jobb lenne a kőszínház. Én két tűz közé kerültem, aminek az lett a vége, hogy a Gutenberggel megszakadt a munkakapcsolat, mert nem hitték el, hogy nem én játszottam át a darabot a Vidám Színpadnak."
A színház a túlélésről szól, ám mindig akad valaki, aki erőt ad a vezetőknek, hogy érdemes tovább csinálni. A gyerekek és a szülők egy emberként álltak Aczél András mellé. Ő pedig Lakner Noémivel létrehozta a Lakner Bácsi Alapítványt, így 2000-től régi nevén újjászületett a Lakner Gyermekszínház. Mindig akadt valaki, aki szívesen segített, és helyet biztosított a színház számára. Jelenleg az Aranytíz Kulturális Központban működik a társulat. Ám az oktatást is komoly alapokra kellett helyezni, ehhez pedig szükség volt valakire, aki a legkisebbekkel foglalkozna. Rövid gondolkodás után Aczél András rájött, hogy nem kell messzire mennie, hiszen van egy ember, aki tulajdonképpen Lakner bácsi maga, csak a neve más: Levente Péter.
"Első találkozásunk alkalmával a félórásra tervezett beszélgetés négyórás lett, majd egy kézfogással álltunk fel, hogy megpróbáljuk. Ennek nyolc éve, azóta töretlen a munka. Péter most már gyakorlatilag önállósodott, Szidi Tanoda néven működik a stúdiója. Én nem szólok bele a munkájába, csak a szervezeti, és anyagi részét irányítom. Csak egy történet, ami tökéletesen jellemzi Péter elképesztő munkáját: a Szidi Tanoda egyik év végi előadására eljöttek a szüleim, és az előadás után azt mondták az egyik kisfiúra: picit furcsa még a mozgása, de majd belejön. Ez a kisfiú albínó, nyolcvan százalékban vak, szellemi fogyatékos, és közben egy nagyon helyes, maga módján értelmes kiskölyök. Péter úgy integrálta a társaságba, hogy zenész anyám, és apám, aki a Corvina könyvkiadó főszerkesztője volt - tehát sok mindent láttak már -, nem vettek észre semmit."
A nagyobb gyerekekkel színészmesterség-tanár, tánc- és énektanár foglalkozik. Ám Aczél András hangsúlyozza, hogy sem Lakner Artúr, sem a mai színház nem képez gyerekszínészeket. A színészmesterség nem egyszerű út, és a gyerekszínházban senkinek nem garantálják, hogy ha idejár, akkor felnőttként is színpadra kerül. Ahhoz három dolog kell: szerencse, szorgalom és némi tehetség. Ebben a sorrendben.
"Most nyolcvan gyerek jár hozzánk, és biztos, hogy mindegyikben van tehetség. Nekünk az a dolgunk, hogy kiderítsük, mihez van tehetsége, és abba az irányba mozdítsuk. Levente Péter fogalmazta meg tökéletesen: a mi dolgunk az, hogy a hiányos, illetve a túlzott önbizalommal rendelkező gyerekeket az egészséges önbizalom útjára tereljük..."
