Az út is megpróbáltatásokkal terhes, de a java még csak most következik. A kialakuló párok ?jegyességet kötnek? egy évre, s ez alatt társukhoz mindvégig hűségesek maradnak. A nőstények lerakják egyetlen tojásukat, majd az éhezéstől kimerülten, a jégmezőn keresztül visszatérnek a hallal teli tengerekhez, már ha megússzák az éhes leopárdfókák támadásait. A hímek ideje most jön el. Védelmezik és kiköltik a tojásokat, majd megpróbálják kivárni, amíg a nőstény táplálékkal megrakodva visszatér megszaporodott családjához. Ekkor a hímek látogatnak el a tengerhez és az élelemhez. Míg a felnőttek halásznak, a fiókák megpróbálják túlélni a viharmadarak támadásait. Majd eljön a nap, míg a kicsik annyira megerősödnek, hogy végrehajthatják első bizonytalan alámerülésüket az Antarktisz mély vizébe. Szép film, ritkán látható képekkel.
A mű bevonulhatott volna a színvonalas természetfilmek sorába, ha nem lép közbe a politika. A amerikai konzervatívok úgy érezték, hogy a film a tradicionális családmodellről, a monogámiáról szól, és széles körben ajánlották a filmet. A környezetvédők erre felemelték a hangjukat, és jól leszúrták Luc Jacquet-t, hogy nem szólt egy szót sem a globális felmelegedésről. Erre már a liberálisok is felkapták a fejüket, kirekesztésről kezdtek el szónokolni, és hogy hogynem valahogy találtak az egyik New York-i állatkertben egy homoszexuális pingvinpárt, akik ugyanolyan nagy gonddal nevelik a gyermeküket, mint az unalmas hetero pingvinek.
Így lettek a pingvinek ideológiai frontkatonák. Pedig milyen aranyosak ? legalábbis az emberek így gondolják, hát akkor biztosan azok?
A pingvinek vándorlása, színes, francia dokumentumfilm, 85 perc Rendezte: Luc Jacquet
