A hangrögzítő gépek ősét Edison még 1877 decemberében megszerkesztette. A meglehetősen egyszerű szerkezetben egy forgó viaszhenger felületére a hangrezgések rögzítésére alkalmas cinkfóliát vitt fel, e fölött mozgott spirális alakban a rögzítőfej, egy csillámlemez membrán.
A lemez közepén volt a vágótű, amely a hangtölcsérbe beszélő feltaláló hangja által keltett rezgéseket az anyagba karcolta, a tű egy elmés szerkezet révén a henger bal oldalától fokozatosan haladt jobbra. Lejátszáskor a barázda megmozgatta a tűt, ezzel a membránt, amely a tölcséren keresztül hangot adott. A felvétel természetesen halk és torz, de azért felismerhető volt.
Edison annak idején a Mary Had A Little Lamb című együgyű gyermekdalt bömbölte a készülékbe, amely hangját felismerhető módon reprodukálta. A fonográfot sokan - híres tudósok is - hitetlenkedéssel fogadták, hasbeszélőtrükknek, csalásnak tartották és csak később hajoltak meg a tények ereje előtt.
Az igazságnak tartozunk azzal, hogy a ma is használatos, élvezhető hangú lemezjátszók őse nem a fonográf, hanem annak Émile Berliner által tökéletesített változata, a gramofon. A német születésű Berliner a sérülékeny viaszhengert cinkből készült fémlemezzel helyettesítette, amelyen a tű nem függőleges, hanem vízszintes mozgást végzett. Ezzel nemcsak a hang lett jobb minőségű, de kiküszöbölte a fonográf tűjére ható gravitációs torzítást is.
A gramofonban a hangszedő tű pár centiméter átmérőjű fém- vagy műanyagmembránt mozgatott, a membrán által keltett hanghullám a csőszerű hangszedő karon és a tölcséren jutott a szabadba. Berliner nem sokkal később tett még egy, gyakorlati szempontból legalább akkora jelentőségű felfedezést: megalapozta a hanglemezgyártást: a drága és nehézkes cinklemezről negatívot készített, amelyről sajtolás útján immár korlátlan példányszámban lehetett sokszorosítani a hanglemezt.
(Múlt-kor/MTI)
