Mikor járt először a könyvhéten? Emlékszik, milyen kötetet vitt haza? Kitől kért dedikálást?
Nem emlékszem, mikor jártam először könyvhéten. Arra sem, hogy olvasóként, arra sem, hogy íróként mikor. Utóbbit azért illenék tudnom, tudom is, csak azért mégsem, mert biztos, hogy az első regényemmel, Az Ezüst Macskával szerepeltem, dedikáltam is, interjúkat is adtam, de nem emlékszem, hogy ez nem a Könyvfesztivál volt-e.
Kivel beszélgetett volna szívesen, de nem merte megszólítani? Mármint látogatóként, és mit kérdezett volna tőle?
Vannak töredezett emlékeim, de nem tudom, mikoriak. Például nagyon tetszett, hogy Pilinszky egy dedikáláson, talán a Blahán volt ez, a hosszú sorban kígyózók közül kiválasztott 3-4 embert, akiket aztán meghívott beszélgetni a lakására. Kiválasztott egy lányt, egy középiskolás lányt, és kiválasztotta a lány bátyját is, akik egymástól külön, távolabb, más-más társasággal álltak sorba. A lány később a feleségem és a nagylányom mamája lett. Engem nem választott ki Pilinszky. Igaza volt, akkor én még éretlen voltam hozzá. Nőiesnek, sérülékenynek éreztem. Akkor nekem még Ady volt az Isten. És persze mások is.
Később, sokkal később, Juhász Ferenc mesélt csuda dolgokat a könyvhetekről. Meg Szepesi Attila, Weöres Sándorról (is). Gyerekként nem vadásztam dedikációkra, nem is emlékszem, hogy fájt volna a fogam bárki aláírására, keze vonására, később aztán, húszéves korom körül meg később is szerettem volna Gion Nándorral találkozni vagy Weöressel, ahogy az akkori nagyok hívták, „Sanyikával”. Egyik sem sikerült. Bizonyára nem voltam elég makacs, elszánt.
Íróként hogyan készült az első Ünnepi Könyvhetére? Mennyire izgult?
Nem emlékszem, hogy nagyon izgultam volna, vagyis nem igaz, attól mindig félek, hogy nem lesz ott senki, hiszen miért lenne rám bárki kíváncsi. De a szereplés nem riaszt. Illetve ez sem igaz, ha írótárs kér fel beszélgetőtársnak, hogy faggassam, akkor izgulok, mert nem szeretném az ő ünnepét elrontani. Magamért nem izgulok, hiszen amit írtam, az már ott van, kézbe vehető, levált rólam, ahogy mondani szokták az értő irodalmárok. Azon már nem ronthatok, nem javíthatok.
Gyakorolta az aláírását? Esetleg megtervezte, hogy mit fog írni a könyvbe?
Nem, soha nem gyakoroltam az aláírásomat. Pirulok is, amikor egy-egy pályatárs kiművelt, gyönyörű, szultáni aláírását megpillantom. Ezért aztán figyelek is a dedikálásnál, hogy olvashatóan próbáljam. Különben bankokban időnként megkérnek rá, hogy nem próbálnám-e meg úgy, hogy hasonlítson a leadott aláírásmintához. Másodikra, harmadikra azért már szokott hasonlítani.
Mennyire volt emlékezetes beszélgetése egyik vagy másik olvasóval?
Volt számos érdekes író-olvasó beszélgetésem. Az Ezüst Macska, amikor megjelent, szélsőséges érzelmeket váltott ki. De ez rég volt. Húsz éve. Fenét! Huszonöt. Voltak érdekes beszélgetéseim. A judaisztikai könyv, az Írd fel házad... után Izraelből is megkerestek. Vendégül kívánt látni egy bácsi a testvére Pozsonyi úti lakásában. Elmesélte, hogy végigharcolt három arab–izraeli háborút, mutatott egy öreg fotót, kiégett harckocsik, sivatag, és megkönnyezte a kutyáját, egy német juhászt, aki megmentette az életét.
A Cigányok után is voltak érdekes találkozásaim. A legtöbb barát olvasót mégis a második regény, a Lovak a ködben hozta. Az egyik legutóbbi eset Kolozsváron esett velem. A tavalyi Magyar Könyvhéten hívtak ki a Bulgakov kertjéből. Egy hölgy. Döglesztő hőség volt, nagy társasággal hűsöltünk a lugasban. Bemutattak nekem egy hölgyet, aki beszélni kívánt velem. Beültünk a kongó, félhomályos belső termek egyikébe. Feszengett, zavarban volt, ugyanakkor végsőkig elszánt. Mondta, hogy tud a Székelyek könyvemről. Annyi jót hallott róla, hogy sokáig nem is merte elolvasni, csak kerülgette. Aztán rászánta magát, és most meg kell kérdeznie valamit. „Rajta – biztattam. – Kérdezzen.” „Miért írta meg ezt a könyvet? Mi volt vele a célja? Hiszen nem mutat kiutat. Nem nyújt vigaszt, megoldást.” Hosszan beszélgettünk, mert kapásból persze az a válasz, hogy eszemben sem volt, hogy a munkám gyógyír, megoldás lehetne. Így is van. Aztán mégis rágódtam, sokszor eszembe jutott, hogy vajon nem kéne-e többször feltennem magamnak a kérdést: „Miért? Mit is szeretnék?”
| Száraz Miklós György 1958-ban született Budapesten, többek között József Attila-, Babérkoszorú- és Székely Bicskarend-díjas, Térey-ösztöndíjas író. Különböző álneveken korábban is megjelentek írásai, saját néven 1991-től ír és publikál rendszeresen. Kitüntetései: József Attila-díj (2003), Fitz József-könyvdíj a Magyarország csodái című könyvért (2003), az Ünnepi Könyvhét miniszterelnöki különdíja a Mesés Magyarország című könyvért (2012), Bertha Bulcsú Emlékdíj (2013), Arany Medál-díj – az év írója (2015), a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának könyvnívódíja az Apám darabokban című regényért (2016), a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2018), Székely Bicskarend (2020), Magyarország Babérkoszorúja (2021), Irodalmi Prima-díj (2021).
A Könyvhétre jelenik meg a Duna – Mítoszok Dunája, a Duna mítosza című kötete. Európa egyik legnagyobb folyója. Ez már önmagában is érdekes volna, de a Duna ennél sokkal több. Közel háromezer kilométeres útja során tíz országot és annál is több népet érint. Óriási hajóút, vízi sztráda. Olykor határ is. És persze hagyomány, história, sors, kultúra. Közös sors és közös kultúra. Száraz Miklós György magával ragadó esszéfolyamában térben és időben is izgalmas vízi barangolásra invitálja olvasóját. Néhány ezer kilométer és néhány ezer év. Oda vissza, fel és alá, egyszer a főmederben, máskor a mellék- vagy holtágakon, de mindig a kultúra folyójának hömpölygő vagy csordogáló vizén. |
Fotók: PKÜ/Onda Róbert
