Vörös hajú, tincseit kétoldalt, fülére nyomott briósként viselő, szeplős kislány - Bertille Noël-Bruneau - biciklizik a francia Alpokban, az aranyló, őszi erdőben, amikor megvillan előtte egy vörhenyes rókaprém. A kislány ettől a pillanattól fogva rabja lesz az "ő rókájának", és minden szabadidejét azzal tölti, hogy próbálja meglesni az állatot. A róka ugyan sokáig távol marad, de a természet életteli nyüzsgését, az erdő lakóinak életét és drámai, zenei aláfestésű élet-halál harcát azért nyomon követhetjük. A lány viszont lankadatlanul az ő rókájáról ábrándozik, és vár rá kitartóan. Vissza-visszatér az első találkozás színhelyére, rókalyukakat keres, szimatolja a rókalábnyomokat a hóban: szenvedélyes nyomkeresésbe kezd, olykor sztoikus türelemmel, máskor féktelen izgatottsággal. Heteken át csak vár, egy fa tetején kuksolva, szendvicsét csaliként szétszórva a fa alatt, hátha visszatér a ravaszdi: bár az éhes süncsalád rendszeresen rájár a szendvicsekre, az utolsó utáni pillanatban mégis felbukkan a rég várt vörösbundás is.
Lassú, hónapokon át tartó kapcsolatteremtési kísérletnek lehetünk tanúi, peregnek az évszakok, a rozsdaszín avarban gázoló kislányléptek havas lábnyomokra cserélődnek, a tavaszi szellő után a nyári vakáció is elröppen. A főszereplő bátor, harcias és kíváncsi kislány, nem retten vissza sem a vihartól, sem a sötétségtől, sem a vadállatoktól, boldogan veti magát új meg új kalandokba a rókával, aki lassan kezdi megtűrni maga mellett a lelkes kis simabőrűt.
A film a természetfilmek és a játékfilmek között van valahol félúton. Az Alpokban és egy olaszországi nemzeti parkban forgatták, két helyszínt sikerült tehát roppant ügyesen elegyíteni, ráadásul még egy furcsaság akad, a filmet nem egy, hanem számtalan rókával vették fel, vad és szelídített példányokkal egyaránt. A másik, szokatlan sajátosság, hogy a rendezés az állatoknak emberi érzelmeket tulajdonít. (Nem mintha az állatoknak nem lennének érzelmeik, nyilván vannak, de önáltatás és nárcizmus azt hinni, hogy ez éppen az emberi érzelemvilággal megegyező, ekkora véletlen nincs, ez csupán egy infantilis projekció.)
Amikor a kislány azt rebegi: "Róka!", és az állatnak abban a pillanatban felcsillan a szeme, azért jól beleszaladunk a giccsbe. Ebből a szemléletből következik az is, hogy a kislány és a róka kapcsolatát a rendező, Luc Jacquet szisztematikusan barátságként aposztrofálja. Bár Luc Jacquet a vele készült interjúkban erősen aláhúzza, hogy főhőse valóságos, nem szimbolikus róka, de Saint-Exupéry Kis hercegének megszelídített rókája azért nyilvánvalóan ott leselkedik a film narrátorának minden bölcselkedő kinyilatkoztatásában, és nem ússzuk meg a didaktikus példabeszédet a barátságról, a másik szabadságának tiszteletben tartásáról sem.
De nem érdemes finnyáskodni, hiszen Luc Jacquet a Pingvinek vándorlásáért - mely hasonló módon antropomorfizálta az állatokat - Oscart kapott a legjobb dokumentumfilm kategóriában. Ráadásul annyira elképesztő a táj, ahol járunk, a tejfehér, lassan felszálló köd, a hullámzó hegycsúcsok vagy a csillogó víztükör látványa önmagában is olyan gyönyörű, hogy már csak emiatt is érdemes beülni erre a filmre. Persze, a természet bemutatása teljes mértékben alá van rendelve ennek a meseszerű, varázslatos, érzelemdús koncepciónak: a kamera egy gyerek szemével mutatja az erdőt, ahogy a viharban a fák rémeket formáznak, és egy álmodozó szemével, amikor például az eltévedt kis kalandor hogy, hogy nem, éppen szentjánosbogarak gyűrűjében alszik el. Folyamatosan változnak a nézőpontok, legtöbbször a kislány tekintete a domináns, de üdítő, amikor a tápláléklánc két tagja, egy-egy menekülő vagy támadó állat szemszögéből követhetjük az eseményeket. Nincs abban semmi meglepő, hogy ez az erdő nem csak a kislányt, a nézőket is magába szédíti.