Gyerekkatonák a 48/49-es szabadságharcban

A fennmaradt sorozási iratok szerint az 1848-49-es magyar honvédseregben rengeteg fiatal harcolt: a  századosi-kapitányi állományának 50,6 százaléka 16–29 éves volt. Sőt, voltak gyerekek is a századosok és kapitányok közt: 62 fő volt 16 és 19 év közötti. 

Rózsa Kálmán és neje kiadásában 1911-ben megjelent egy anekdotagyűjtemény, Farkas Emőd tollából is tartalmaz néhány adomát gyerekkatonákról. Például iIyen a Tacskó című rövid történet is, amelyben egy 15 éves diák három ellenséges katonát öl meg.

A gyerekkatonák pedig hivatalosan nem lehettek volna a honvédség állományának tagjai: katonának már akkor is csak a 18. életévüket betöltöttek jelentkezhettek, de a hazafias hevületben – a kutatók feltételezése szerint – minden bizonnyal sokan eltitkolták a sorozók előtt valódi korukat, azok pedig nem firtatták az igazságot, mivel a hazának nagy szüksége volt katonákra. Eközben a teljes korabeli társadalom támogatta a fiatalokat – annak ellenére, hogy felkészültségük egyáltalán nem volt megfelelő. A Kecske vagy öcsém, nem pattantyus című anekdotában láthatjuk, ahogyan a fiatal és tapasztalatlan gyerekek gúny céltábláivá lettek saját bajtársaik közt – miközben társadalmi támogatottságuk erős: a szülők a történetben még ruhát is varrattak a hadba vonulás tiszteletére. 

A harci tudományok már igen korán kialakítottak a hadseregekben olyan szerepköröket – a fegyverhordozókét, a küldöncökét, a hírszerzőkét, hadsegédekét –, melyekben a gyermekek a felnőtteknél sok szempontból jobban hasznosíthatók. Ilyen volt például az apród már a középkorban is.  (Az irodalomból gondoljunk csak Szondi két apródjára, vagy Dobó apródjaira az Egri csillagokból.)

De alkalmaztak gyermekeket a harctéren dolgozó szakácsok, kovácsok segítőjeként vagy a tüzérek mellett is – 48-49-ben pedig a harci lendületet fokozó kisdobosként is.

A gyerektüzérek és kisdobosok történetét kutató Rakó József  szerint: „Megalakult a Honvédelmi Bizottmány és Kossuth fegyveres felkelésre szólította a népet. Hívó szavára, mintha a földből termettek volna, új honvéd zászlóaljak, ágyúütegek, önkéntes és nemzetőri csapatok sereglettek elő. A megtámadott haza védelmének vágya a tanuló-ifjúságot is magával ragadta, s a legfiatalabb korosztálybeliek, akik még nem bírták el a fegyvert, megtanultak gyutacsot csinálni, vagy tüzérnek állottak. A friss eszű fiúk könnyedén sajátították el az ágyú kezelésének fortélyait és oly pontosan irányoztak, oly biztosan lőttek, hogy az ellenség sokáig azt hitte; hírneves francia vagy porosz tüzérek szolgálnak a magyar forradalmi sereg ágyúi mellett…”

A 20. század eleji anekdotagyűjteményben van olyan történet is, amely a legifjabbak vitézségét élteti – vidám fordulattal ugyan, de irónia nélkül. A vitéz tót gyerek itt olvasható.

A kisdobosokról az anekdotagyűjteményben alig találtunk forrást. Egyetlen történet szólt dobosokról – és nem dicsőítő hangnemben: A golyó nem válogat. 

A dobos szerepe az ütközetekben harcászati szempontból kiemelten fontos volt: dobolása ütemével diktálta a harc ütemét, sőt, kommunikálni is lehetett az ő segítségével, parancsot adni meghatározott ritmuskóddal a harcolóknak. A dobos kitettsége azonban hatalmas volt: hangosan dobolt, gyakran egy magaslaton, hogy jól hallják – kiváló céltáblát nyújtva így az ellenségnek. Stratégiai értéke is nagy volt likvidálásának: meg lehetett akadályozni így a ritmusjeleken át történő kommunikációt a harcolókkal.

A dobos gyerek jelenléte a harctereken egyébként nem magyar sajátosság. Tudjuk, hogy a francia forradalomban is szolgáltak gyerekek. Moreau-Vauthier festményén láthatjuk Joseph Bara kisdobos alakját, aki 13 évesen halt hősi halált. Alakja legendává vált: versek, festmények, zeneművek is őrzik emlékét.  ​

A magyar kisdobos-legendáriumot Jókai Mór A kis dobos című elbeszélése alapozta meg, amelyből 1958-ban diafilmet készített a Diafilmgyártó Vállalat. A kor stílusának megfelelő, propagandacélokat sem nélkülöző, enyhén giccses grafikájú diafilm vizuálisan is hozzátesz az elbeszélésben eleve idealizált kisdobos alakhoz egy nagy adag pátoszt.  ​

A történet röviden. Egy tiszaháti kovácshoz, Magyar Boldizsárhoz térnek be kardjavításra a huszárok, és fia, Ferke kihallgatja anekdotázásukat. Másnap apja egy levelet talál, melyben Ferke közli: beáll a vörös sapkások közé – és Isten áldását kéri apjára. A kisfiú Szolnok felé veszi az irányt, mert ott állomásoznak a honvédek. De útközben éjjel észreveszi: osztrákok közelednek, hogy rajtaüssenek a magyarokon. Nem habozik, a Tisza hideg vizébe veti magát, és a folyón át hamarabb ér a táborba, mint az ellenség. Riasztja a vörös sapkásokat, akik az éj leple alatt elébe mennek az osztrákoknak, és foglyul ejtik őket. Damjanich másnap reggel a szemlén megdicséri a kis hőst, és Ferke így kisdobos lehet a zászlóaljnál. ​A harmadnapi ütközetben a kisfiú hősként áll helyt, és mikor a zászlós halálos sebet kap, ő viszi a zászlót – végül persze diadalra. Az elbeszélés teljes fikciós mivoltát Jókai sosem tagadta, és még a Diafilmgyártó Vállalat írója sem próbálta valós alaknak láttatni Ferkét. „A történelem külön följegyezte a kis hősök emlékét – zárul a diafilm –, voltak közöttük Jánosok, Sándorok – talán Ferkék nem is –, de egy az igaz: voltak. És hősök voltak.” ​

A kisdobos mítosza így indult virágzásnak a 20. század elején – fennmaradt az első világháborút követő időkben, és túlélte a második világháborút is. Kapóra jött a szocializmusban is: lehetett vele nemzeti jelleget adni a szovjet nyomásra a cserkészet helyett bevezetett, kötelező úttörőmozgalomnak is – a szocialista táborban egyedülálló módon nálunk az alsósokat nem vörös nyakkendős úttörőnek, hanem kék nyakkendős kisdobosnak avatták fel. Mindeközben igazi „Ferke”-történetet keveset tárt fel a történettudomány. Rakó József írta meg először az Iránytű hasábjain, majd A szabadságharc gyermekhősei című munkájában Koroknay Dániel történetét. A 15 évet élt fiú diáktüzér volt 1848/49-ben. Sőt: főágyús. 

Koroknay  Dániel 1834. január 2-án született Mádon, majd mindössze 14 évesen, 1848 őszén kisdobos lett. A szülőfaluja közelében, Bodrogkeresztúron és falujában, Mádon megvívott egyik első csatáját így rekonstruálta életrajzírója:

„1849. január 22-én csapott össze a két sereg. Bodrogkeresztúron tombolt a legvéresebb csata. Az ellenfél befészkelte magát a faluba (Mád, Koroknay szülőfaluja – a szerk.), s kétszer annyian voltak, mint a honvédek. Karsa Ferenc ekkor még őrmester – az egyik utcai rohamosztagot vezette. Ők a pincesor felől törtek be. A másik oldalról rohanó honvéd csapat parancsnoka Hegymeghy Samu főhadnagy volt. Ő is mádi születésű. Ablakokból, padlásokról zúdult rájuk az irtózatos sortűz. Hegymeghy négy golyótól találva vágódott el. Falujától pár kilométerre vérzett szülőföldjéért. A rohamra buzdító dob ekkor még tovább pergett. Egy mádi gyerek kezében voltak a dobverők.”

Amit tudunk a történetéről: itt is családi támogatás mellett vonult hadba a kamasz fiú. Szülői és nagyszülői áldással a tarsolyában indult el Tokajba 49 elején. Harsay Ferenc századoshoz, az ötödik hadtest hatfontos lövegeinek parancsnokához igyekezett, akiről az a hír járta, hogy felvesz fiatal fiúkat, mert fürge elméjükkel hamar kitanulják a lövegek célzási számításait és beállításukat – amire az ütközetekben csak pár másodpercnyi idő jutott. 

A 14 éves fiú első nagy csatája a hatvani volt (1849. április 2.) – az egész üteg vörös sapka kitüntetést kapott utána, Koroknay Dániel pedig főtüzér lett 14 évesen. Áprilisban Komáromnál harcolt, és ott volt a rendkívül kegyetlen és véres ácsi csatában is júliusban. Csata után rövid pihenőt kaptak a honvédek – a fiú ekkor egy jólelkű ácsi családhoz került pár napra.

Május 2-án az üteg Győr felé indult, de Koroknay főágyús az úton lebetegedett. Annyira, hogy az ezredorvos azonnali kórházba szállítást javasolt, amelyet maga Harsay százados teljesített. Volna – de a fiú Ácsnál már annyira rossz állapotban volt, hogy megálltak a korábban őt elszállásoló családnál. Végül itt halt meg a 15 éves főtüzér kolerában. Ácsott temették el a fiút, majd később, már az 1910-es évek kisdobos-hőskultusza idején síremléket állítottak neki. Nevét ma már általános iskola viseli.

A történetből látható, hogy a harctéren életüket vesztett gyerekek nem feltétlenül hősi tettek véghezvitele során buktak el. A hadiállapottal járó nélkülözések, a hideg, a leromlott általános egészségi állapot, a ma már néven nevezhető poszttraumás stressz-szindróma, a legyengült immunrendszer és hisztériaközeli lelkiállapot, vagy épp a higiénia – a kolera számára paradicsomi közeget teremtő – hiánya rengeteg áldozatot szedett a történelem háborúi során. De persze ez így már nem hangzik mítoszképzésre alkalmas nyersanyagnak – így nem csoda, hogy Rakó József talált olyan forrást is, amely szerint Koroknay a harctéren halt golyó általi halált.​

A kisdobosok harctéri jelenléte óta eltelt másfél évszázad. Ma már egészen másképp tekintünk a harcoló gyerek alakjára. 1989-ben mondta ki a ma már 159 ország által ratifikált ENSZ Gyermeki Jogok Konvenciója: a gyermekkor 18 éves korig tart – miközben még ma is vannak országok, ahol 15 év felett önként vagy kötelező jelleggel gyerekek is besorozhatók a fegyveres erőkhöz.

A „gyerekharcosok” és gyerekhősök mítosza ellen a nemzetközi közösség igyekszik hatékonyan fellépni. A konvenciót követően többször deklarálta: a harctereken nincs helye gyerekeknek. A 2002. májusi rendkívüli ENSZ-ülésen elfogadott határozat 7. pontjában ismét leszögezi: „A gyermekeket meg kell védelmezni a háborúktól, a fegyveres konfliktusok borzalmaitól. Az idegen elnyomás alatt élő gyermekeket is védelem illeti meg, a nemzetközi humanitarianizmus törvényeivel összhangban.”

A 43. pont pedig így fogalmaz: „Meg kell óvni a gyermekeket a fegyveres konfliktusok hatásaitól. Hatékony intézkedéseket kell védelmük érdekében tenni. Véget kell vetni a gyermekek fegyveres konfliktusokba való bevonásának.”

Maronics Annamária teljes cikke itt olvasható.