Egyes irodalomtudományi berkekben hosszabb ideje úgy tartják: a klasszikus monográfia mára már szinte életképtelen műfaj. A színházi szakíró, színikritikus Földes Anna természetesen tisztában van e nézettel, s a benne rejlő, színházi vonatkozásban is érvényes igazságokkal, hiszen Móra Ferencről, Bródy Sándorról írott monográfiákkal kezdte, többek közt Jászai Mari-könyvvel folytatta pályáját. Az Örkény István drámaírói működésével szembesítő munkája, mely kétszer is napvilágot látott, főleg második változatában (Örkény a színpadon, 2006) a monográfia megújításának termékeny próbája volt. Mostani Kézdy György-könyve (Gabbiano Print Nyomda és Kiadó Kft.) sem teljesen szabályos kismonográfia, inkább a linearitást szelíden kikezdő, fejezetes tanúságtétel egy közismert és közkedvelt, ma is tovább teljesülő színészi életműről.
Földes világos és dinamikus stílusú, jó láttató érzékkel megáldott tapasztalt szakember. Szívesen vitázik, ám alapvetően apologetikus beállítottságú, értékvédő-értékterjesztő típusú krónikása több műfajban is a színházi életnek. A kritika és a probléma-tanulmány mellett különösen otthonos az interjúkészítésben. Törekvéseinek maradandó tartalmi és stiláris érvényességét jelezheti, hogy Kézdy Györgyöt bemutató könyve egy 1981-ben készült beszélgetés rövidített változatával kezdődik. A felütés pontossága kihat az egész könyv személyiség-érzékenységére, portretizáló pontosságára. Kézdy ? akit a szakmában kissé tüskés egyéniségnek tartanak; ahogy Fodor Tamás mondja: lobbanékonyabb az átlagosnál ? harminc évvel ezelőtt segítőkész beszélgetőtárs, megfelelő távolságtartással együttműködő interjúalany volt, és az is maradt.
Már a második bekezdésben olvashatunk művészi énjének egyik alapvonásáról. Akkori társulatát említve: ??a Népszínház kiváló és sikeres jellemszínészének művészi elégedetlensége ? csillapíthatatlan munkaéhség, munkakészség, az alkotásvágy megnyilvánulása?. S ma, az ?ezüstkorba? érkezve is bizonyára több ?örömszínésznél?: bár betegségéből felépülve, ?óvatosságból és felelősségérzetből? kevesebb és válogatottabb feladatot old meg, így sem keveset és így is magas színvonalon. (Akiknek pedig abban a szerencsében volt részük, hogy irodalmi esten, televíziós műsorban vagy egyéb alkalommal Kézdyvel dolgozhattak, jólesően észlelhették, hogy ? ha a felkészülés bizonyos játékszabályait betartják ? a művész milyen kitűnő intellektusú és szolidáris partner.)
A könyv tömörségében is meggyőző erővel eleveníti fel Kézdy Madách gimnáziumi, pályaválasztó hatással bíró diák-debütálását egy legendássá lett (az iskolatárs, majd rendező kolléga Lengyel György által színre állított) Az ember tragédiája-előadásban. A fejezetek sorra értelmezik a vidéki és budapesti színházaknál eltöltött hosszabb-rövidebb időszakok karakterét és hozadékát. A pályapásztázás emlékezetes (A Janika, Szolnok; Caligula helytartója, Szolnok; Senkiföldje, Budapesti Kamaraszínház) és elfeledett (Sárga telefon, Játékszín) sikereket ugyanúgy megidéz, mint részleges balsikereket (III. Richárd, Szolnok) és Kézdynek kevésbé való vagy kevésbé fontos szerepeket. Nagyjából a könyv közepén esik szó a színművész felejthetetlen Karinthy-estjéről (Ki kérdezett?), mely a legutóbbi évtizedek előadó-művészetének egyik csúcspontja.
A jól felépített, hiteles arcképet, mondandót itt-ott fölösleges kis kitérők, ismétlések szeplőzik (a kecskeméti színház régmúltja, Fodor Tamás kétszer szóba hozott bölcsészdiplomája stb.). A könyv viszonylag sietve készülhetett (erre időbeli utalások vallanak), nyilván ezért hiányzik például a hasonló művekben szokásos és jó szolgálatot tevő szereplista (meg a tartalomjegyzék is. S persze az sem mindegy, hogy Debrecenben nem a nagy templom, hanem a Nagytemplom körül lehet kerengélni egy premier után). Amit keveslünk: Kézdy színészi eszközeinek alaposabb feltérképezése. Az önvallomásból és külső rajzolatból egyesülő képre (későn érő típus, nem adoniszi külső, kissé romantikus indíttatású fanyar realista világszemlélet stb.) még jobban ráforrhatna a kritikusi megvilágítás. A diákkorból megmaradt kissé görbe testtartás, a középpontjából ki-kimozdított korpusz immár tudatos mozgáskultúrája, a roppant kifejező szemjáték betervezése a mimika egészébe, a pedagógiai intelmet is közvetítő kézmozdulatok rendje, a humorban tréfát nem ismerő szigor több szót érdemelne.
?Gyűjtő alkat vagyok? ? mondta Kézdy a Vész Endre írta Sárga telefon ellenszenves November elvtársának szerepében. Kézdy György maga rokonszenvesen gyűjtő alkat, akit ? s ez lehet telt, változatos játékának egyik bázisa ? külföldön sem a múzeumok, terek érdekelnek, hanem mindig és mindenütt az emberek.
