Kristálytisztán emlékszem a pillanatra. 13 éves lehettem, és Rinaldo Rinaldini kalandjaival a kezemben leheveredtem egy árokpartra, a magammal vitt golden almát (a könyvben talán aranyalmának neveznék) eszegettem lassan, meditatívan, hősöm nemes tetteinek olvasásába mélyedtem, és közben arra gondoltam: ennél tökéletesebb soha nem lehet az élet, ennél boldogabb soha senki sem lehetne. És noha gyermekkorunk ízei visszagondolva mind tökéletesnek tűnnek fel (kivéve a sárgaborsó-főzelékét), én most kifejezetten arra koncentrálok, hogy az almák, amiket ettünk, kaptunk, mennyire finomak voltak, és hogy az alma mennyire fontos eleme volt a táplálkozásunknak. Hogy úgy gondoltunk rá, mint valami elmaradhatatlanra, kicserélhetetlenre, nagyszerűre, igazán igazira. Már-már az istenbizonyíték kategóriájába esett, mert az, hogy valamilyen étel fogyasztása közben a teljesség érzése tölt el, színtiszta metafizika. Hiszen megtörténhet, hogy ugyanaz a menü ugyanattól szakácstól egyik alkalommal felejthetetlenül kiváló, míg máskor közömbösen lapátoljuk be. Semmivel sem rosszabb második alkalommal, a hatás mégis elmarad. Nehéz ezt megmagyarázni, felfogni és elfogadni, de lelke mélyén mindenki tudja-átéli.
Már eleve az is titokzatos összefüggésekre hívja fel a figyelmünket, hogy vannak kedvenc ételeink, és akár ölre is megyünk, szektás nyilatkozatokat teszünk a spenót vagy a sóska mellett, az ellenkező tábor ízlésére és ízlelésére értetlenül tekintve. Egyszerűen nem fér a fejünkbe, hogyan lehet a spenótot (sóskát) szeretni, hogyan érezheti jól magát, aki sóskát (spenótot) eszik. Mi lehet vele a baj?!? Átjárhatatlannak tűnik a két hit közötti szakadék, az pedig egy fokkal még misztikusabb, hogy ez már csecsemőkorban így van, és nemegyszer egész életre szól. Megtörténik az első találkozás a spenóttal, és örökre eldől, hogyan tovább. A legkisebb gyerek is határozottan, tévedhetetlenül leteszi a voksát mellette vagy ellene, és a szülő hiába próbálja megérvelni, hogy márpedig más most nincsen itthon, az ítélet megfellebbezhetetlen, ő pedig indulhat a boltba.
Ha ízekben szegényedünk, kultúránkban és létünkben szegényedünk. És éppen ez történt velünk az utóbbi évtizedekben, ami például az almát illeti. A Petőfi Média Group és a Kortárs Kiadó közös kiadásában megjelenő Gyümölcsök és praktikák a Tündérkertből-t lapozgatva ez gyorsan nyilvánvalóvá válik számunkra. Mint ahogyan az is, hogy amikor almáról, körtéről, szilváról beszélünk, annak nem kell feltétlenül és elsősorban agrártémának, mezőgazdasági összefüggéseket taglaló szakszövegnek lennie. Hiszen az ízeink mi magunk vagyunk, és a szerzők megható igyekezettel próbálnak meggyőzni a magyar pomológia (a gyümölcsismeret és gyümölcstermesztés tudománya) kivételes fontosságáról.
Arról, hogy ehhez a témához szenvedéllyel kell viszonyulni. Arról, hogy ez a tárgyterület milyen szorosan kötődik az irodalmunkhoz, történelmünkhöz, régi nagyjainkhoz. Arról, hogy a gyümölcsök felől a teljes magyar történelem és kultúra gazdagsága feltárható, bemutatható, taglalható. Ha ezt a könyvet olvassuk, nagyon gyorsan meg fogjuk érteni, hogy a gyümölcsészetnél fontosabb ügy nem létezhet a világon, és meg fogunk hatódni, mert ekkora odaadás, szenvedély nemcsak tiszteletet vált ki az emberből, hanem azt is megérteti, hogy minden életnek valamilyen szolgálatban kellene telnie, és hogy milyen boldog lehet, aki a feladatára ekkora hittel rátalált.
A könyv szövegének legalább három rétege van. Az első a bölcseleti, Hamvas Béláéra emlékeztető, kert-Magyarország eszméjét emlékezetünkbe idéző, bennünket „kertemberségre” felszólító. És annak ellenére, hogy a szerzők hangsúlyozzák: nagyon nem szeretnék, ha valami skanzenszerűként, múzeumiként gondolnánk a tündérkertekre és Kovács Gyula gyűjteményes göcseji kertjére, a régi magyar gyümölcsfák génbankjaira, a hangütésükben van valami olyan emelkedettség, sőt vállalt archaikusság, amely mégis élő történelemként állítja elénk a gyümölcsészetet. Ők maguk használják a panteista jelzőt, nem én ragasztom rájuk, de az érzet akkor is meglenne, ha nem mondanák ki, hogy amikor kertről, fákról, gyümölcsökről beszélnek, valami szentet akarnak hozzáférhetővé tenni, megértetni. A körtefa lelkét emlegetik például, és miközben ezt olvasva önkéntelenül elmosolyodunk, egy kicsit meg is melegszik a szívünk.
A szerzőpáros úgy ír az almáról, mint más a borokról, azzal az ihletettséggel, tisztelettel ismerteti a gyümölcsfajtákat, mint a borászati szakirodalomban a teljesen soha meg nem fejthető zamatokat, savgerincet és egyéb ízjegyeket. Ez költészetté nemesített szaktudás, amely ugyan sok mindent képes egzakt módon meghatározni, végső soron a csodálat és az elfogódottság hangját tartja a témához igazán illendőnek és megfelelőnek. Külön megható, amikor arra térnek ki, hogy a gyümölcsöket valamikor gyógyításra használták, és minden gyümölcsfajtának ismerték a gyógyhatásait. Ez is olyan tudás volt, amely mára elkopott, és már csak a „Mindennap egy alma az orvost távol tartja” mondás őrzi annak az emlékét, hogy valamikor a mindennapok része volt. Bár úgy lenne, hogy a háziorvosunk mélyreható ismeretekkel rendelkezne a különböző gyümölcsök gyógyhatásairól, és nem csak úgy általában mondaná, hogy együnk sok gyümölcsöt-zöldséget. Hiszen gyümölcs valójában nincsen, csak alma, körte, naspolya és társaik a maguk konkrét valóságában. Ahhoz, hogy gyümölcsöket együnk, nem ártana őket jobban ismerni, és ha lehetséges, minél jobban meg is szeretni – mármint nem (csak) az ízüket, hanem mint kulturális örökségünk kincseit, amelyek évszázadok óta velünk vannak.
Fontos vonulata a könyvnek az is, amely híres emberekhez, például Szent Mártonhoz, Mátyás királyhoz, Kossuthhoz, Petőfihez, Jókaihoz, Mikes Kelemenhez, Benedek Elekhez köt bizonyos gyümölcsfajtákat és -fákat, azzal a kedves szándékkal, hogy az anekdoták révén belénk ivódjon a tudat, mennyire kitüntetett a szerepük, és hogy a legnagyobbjaink jó példával jártak elöl a megbecsülésükben. Például hatalmas alma- vagy körtefa árnyékába heveredtek, ott pihentek, alkottak, és ottlétükkel ráerősítettek a hagyományra, újabb pecsétet ütöttek valami már eleve nagyon hozzánk, gazdag örökségünkhöz tartozóra. Ezek a történetek a mesék és a mítosz világába vonják be, amit aztán praktikus tanácsokkal ismertetnek és mint üdvös teendőket a figyelmünkbe ajánlanak, legyen szó akár ültetésről, akár oltásról (ez a szöveg harmadik, úgymond gyakorlati ismereteket átadó rétege).
Az a gyanúm azonban, hogy noha ezek alapján bizonyára valóban munkához láthatunk a kertben, kevésbé a gyakorlat, mint inkább az ahhoz szükséges lelkület felkeltése a Gyümölcsök és praktikák a Tündérkertből célja. A tiszteletre való felszólítás, amely a gyümölcsökre mint az egykor legfontosabb táplálékforrásainkra vonatkozik ugyan, végső soron azonban azt célozza, hogy önmagunkat jobban tiszteljük, és táplálkozásunk manapság sokszor elidegenedett, műanyag dobozos, pizzaszeletes, „valamit gyorsan bekapok” jellegét előbb-utóbb meg tudjuk haladni.
Ambrus Lajos–Kovács Gyula: Gyümölcsök és praktikák a Tündérkertből című könyve március 25-től elérhető a nagyobb könyvesboltokban, online pedig a Kortárs Kiadó oldalán keresztül rendelhető meg.
