„Ha itthon nem látod meg a szépséget, máshol sem fogod” – György Imre óbecsei fotográfussal beszélgettünk

Mi indított a fotózás útjára?

Se fényképezőgépet nem kaptam ajándékba, se késztetést nem éreztem, hogy fotózzak, de jött a szekszárdi Éneklő Hét, s ott kezdődött minden. Akkor már jó pár éve tagja voltam az óbecsei Schola Cantorum templomi kórusnak, és Szekszárdon megszervezték a testvérvárosok kórusainak találkozóját. Több országból érkeztünk. Előtte is jártunk már Szekszárdon, egy másik rendezvényen, s már akkor úgy éreztem, vinnem kell egy fényképezőgépet. Testvérem, Laci kis Idiot gépét kértem kölcsön, hogy megörökítsem az élményeinket. A tíznapos fesztivál esetében ugyanezt a késztetést éreztem, ekkor viszont már az övét nem kaptam meg, így titokban kölcsönvettem édesapám régi AE1-es Canonját. Még a filmet sem tudtam rendesen befűzni, de elkezdtem fotózni, s már akkor és ott megjelent bennem egy érzés, ami a mai napig tart.

Hogyan tudnád körülírni?

Egyfajta eksztázis. Ez a legjobb szó rá. Szeretem, amit csinálok. Ha nincs szeretet abban, amit csinálsz, akkor nincs túl sok értelme folytatni. Ez a legerősebb érzés és energia, ami ezen a nem túl könnyű úton továbbvisz.

Azt mondod, azt érezted, muszáj gépet vinned magaddal Szekszárdra. Miért?

Jó kérdés, de nem tudom a választ. Miért történnek bizonyos dolgok? Egyszerűen megtörténnek, és aztán jönnek a következmények. Nálam a következmény az lett, hogy a mai napig fotózok. Immár huszonöt éve. Ez ösztönös dolog lehet, hisz Szekszárdon első körben csak az emlékeket szerettem volna megörökíteni. Lehet, hogy van ebben egy kis kapcsolódás a múltamhoz is, hisz gyermekkoromban Németországban éltünk, s kiderült, hogy az Éneklő Héten is lesznek németek. 1988 után nem nagyon találkoztam német anyanyelvűekkel, s örültem, hogy tíz évvel a hazajövetelünk után lesz lehetőségem németül beszélni. Talán ez is közrejátszott, hogy miért szerettem volna megörökíteni ezt a találkozást.

Tanultál ezután valakitől fotózni?

A technikai részről sokat tanultam Mikus Csabától, aztán jött Nenad Sretenović, egy becsei fotós. Könyvet nem olvastam a fotózásról, csak gyakoroltam.

Mindennap fotóztál?

Abban az időben még filmre dolgoztunk. Ha harminchat kockád van, akkor nem mindennap forgatod a gépet, mert minden egyes képkocka pénzbe kerül. Sretenović rengeteg dolgot nem számolt fel nekem, mert látta, hogy mennyire szeretem csinálni. Törekedett, hogy kijavítson, ha valamit máshogy kellett volna beállítanom. Neki már az édesapja is fotós volt, ő nyitotta a stúdiót. Egy alkalommal úgy mutatott be valakinek, hogy „íme György Imre, a leendő művész”. Ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni, hisz én akkor nem éreztem annyira erősnek a képeimet, de ő meglátott bennem valamit. Látta, hogy olyasmit viszek a fotóimba, amit mások nem. Ez nem tanulható dolog. Vagy ott van, vagy nincs.

Ez az a bizonyos fotós szem. Te főként a természetet fotózod, embereket ritkán, de állatokat sem, pedig adná magát a téma. Csak a tájat, ami meseszerű és sokszor absztrakt. Keresed ezeket a tájakat, vagy eléd jönnek?

Sok mindent tanultam a fényképészetről. A mentális, spirituális fejlettségem annak köszönhető, hogy úgy fotóztam, ahogy. Én sem úgy kezdtem, hogy mindjárt láttam. Évekre és munkára volt szükség, s rájöttem, hogy hatalmas a különbség, amikor én keresek valamit, vagy amikor csak úgy meglátok egy képet. Az utóbbi kategóriába tartoznak az ütősebb képeim. Ezek olyan pillanatok, amik egyszer csak eléd tárulnak, levesznek a lábadról, s tudod, hogy na, ez a mai nap fotója. Nekem annyi a feladatom, hogy odamenjek, de ne keressek. Amit kell, azt úgyis meg fogom látni.

Azt mondod, a spirituális-szellemi fejlődésedben is sokat segített a fotózás. Mire gondolsz?

Amikor az ember sok időt tölt egyedül a természetben, akkor őszintének kell lennie önmagával. S csak ott tudsz igazán őszinte lenni. Amikor nincs nyüzsgés, hangzavar. Ilyenkor tudsz befelé is figyelni egy kicsit, mert nem vonja el a figyelmed a többi ember. Ha mentális gondom volt, kimentem, sétáltam, s megoldottam. Hiszen ha egy kicsit jobban ránézel a helyzetedre, s nem csak a dolgok felszínét kapirgálod, megtalálod a megoldást s a megkönnyebbülést is.

Csak akkor fejlődsz, ha őszinte vagy önmagaddal. Hogy lehetnél őszinte mással, ha magaddal sem vagy az? Ez az első lépés. Ha te nem szereted magad, más se fog. Ez a mai ember egyik legnagyobb problémája. Azt hiszi, szereti magát, de nem. Már hosszú ideje ebbe a csapdába vagyunk beszorulva. Azt gondoljuk, azért vagyunk itt, hogy helyreállítsuk a dolgokat. Hát lehet, hogy pont ez a baj, hogy mindent helyre akarunk állítani, s helyette csak káoszt csinálunk.

Állatokat miért nem fotózol? Nem is olyan rég még egy csomó tehén is volt a tanyán.

A tehenekkel való foglalkozás nap mint nap munka volt, s lehet, hogy épp ezért. A fényképezés más perspektívát adott, azt jelentette, létezik más is a mindennapi munkán kívül. De nemcsak tehenet, más állatot sem fotóztam, hisz ahhoz be kell húzódni egy lessátorba, ülni, várni. Próbálkoztam a madárfotózással: a parton aludtam, hogy reggel már a víz mellett ébredjek, s kattintsak párat, de szúnyogon és békán kívül nem sok állat jelent meg a Sóskopón. Kalandnak jó volt. Elég sok őrült élményt köszönhetek a fotózásnak.

Elmesélsz egy igazán őrültet?

Egyszer elvesztem az erdőben, ami elég nagy probléma, főleg novemberben, este, miután leereszkedett a köd. Azt hittem, tudom, hol vagyok, de fogalmam sem volt. Elindultam az egyik irányba, erre kiderült, nem az a kijárat. Jött a pánik, hogy hol is lehetek. Feledhetetlen kaland volt. A Tisza menti erdőkben vesztem el, Zsablya környékén, ahol kanyarog a víz, és este az orientációd összezavarodik, így sehogy se tudtam kikeveredni. Fizikailag és lelkileg is kifáradtam. Tudtam, hogy nem fogok meghalni, okosabb lenne itt aludni, s világosban keresgélni tovább, de át voltam ázva és vacogtam, éreztem, nem lesz ebből alvás, így továbbmentem. Mentem, mendegéltem, mint a mesében, s amikor már gondolkozni sem tudtam, ott termett a kijárat.

Itt is tanultam a természettől: az elengedést. Hisz amint elengedtem a görcsös keresést és vágyat, hogy kijussak, magától előttem termett a tisztás. De az ember ilyen. Benne van a keresési, a vadászösztön. Egyik részem megmaradt gyereknek, szeret kalandozni. Ez volt az egyik fő ok, amiért haza akartunk jönni Németországból, hogy tudjunk kint kalandozni a természetben a Kis-Tisza mentén. S nem kell túl messzire menni, itt minden karnyújtásnyira van, amire szükséged lehet, csak fogékonynak kell lenni rá. Ha nem vagy fogékony, mehetsz bárhova, s ha itthon nem látod meg a szépséget, máshol sem fogod.

A sok fotósorozatod közül kedvenceim a trágyaléről készült képeid. Ezek tájképnek nehezen nevezhetők, bár űrbéli tájra emlékeztető hangulatuk van.

Abban az időben, amikor észrevettem a trágyalében a szépet, volt egy Salvador Dalí-s időszakom. Úgy vettem észre, hogy ő nem sokat gondolkozott, miközben festett, s vannak nagyon kemény alkotásai. Akkoriban én is mondhatni szürreális, elvont, absztrakt hangulatban voltam, s egy nap éppen toltam ki a ganét az istállóból a talicskával a kanálishoz, s észrevettem, milyen szép színei és formái vannak. Azt mondtam, remek, ezt lefotózom. Azt nem gondoltam, hogy ennyi „arca” lesz a ganélének, s hogy ilyen sokáig fogom fotózni.

A második alkalom kulcsfontosságú. Ha akkor is meglátod benne a fotót, akkor kezd érdekessé válni. Annak idején fontosnak tartottam, hogy az emberek ne tudják első ránézésre kitalálni, mit ábrázolnak a képeim. Tizenöt évig dolgoztam ezen a sorozaton megszállottként, néha a munkát is félbehagyva szaladtam a fényképezőgépemért. Eleinte azt éreztem, a trágyalébe potyogó szalmaszálak, fadarabok, bogarak zavarják a kompozíciót, aztán rájöttem, hogy nem, ezek alkotják, hisz ha megmozdítom, tönkremegy a struktúrája.

Miért ennyire különleges ez az anyag, a trágyalé? Mitől alakul ki rajta, benne ez a sok szín és textúra?

A cefrén is létrejönnek hasonló képződmények, de az ugyanolyan marad. A trágyalé folyamatosan változik. Kémiai oka lehet, a zsírosságnak biztos köze van hozzá. A mi marháink nem kaptak vitaminokat, orvosságot, mint a farmokon szokás. A takarmány is általunk termelt, tiszta növény volt. Ez is fontos számomra, hisz a természet alkotott mindent, nem segítettünk rá.

Ha jól tudom, könyv is készül ebből a sorozatból, a nemrég elhunyt Michael Bowring fotós segített a szerkesztésben és a tördelésben.

Sajnos nem tudom saját zsebből kinyomtatni, ki kell találnom, miből oldom meg a nyomdaköltséget. Ráadásul Michael úgymond magával vitte az anyagot, hisz a számítógépén tárolt mindent, amihez senkinek nincs jelszava. Újra kell szerkeszteni, tehát kell mellém egy grafikus tervező is, mert e téren laikus vagyok.

Egy másik sorozatod, a Csoki Csók képei is absztrakt stílusban készültek. A színei erőteljesek, tehát mások, mint a természetfotóid vagy a trágyaleves képek. Miért az erős színek, s honnan ez a téma?

A festészet mindig jobban tetszett, mint a fotózás, mert fizikailag benne van az alkotó. Ott a fehér vászon, de tőled függ, mit kensz rá. A természetfotózásnál ilyen nincs. Persze te választod ki, mit fényképezel, de csak azt tudod lefotózni, amit a táj felkínál. Hegyet a Vajdaságban nem tudok, mert nincs. Szóval késztetést éreztem, hogy valahogy fizikailag is részt vegyek a fotóimban.

Az absztraktot és a színeket mindig is szerettem, a természetben is ez nyűgöz le a leginkább. Bele akartam nyúlni a képbe, de nem utólag, Photoshoppal, hanem manuálisan. Volt egy csokisdobozom, ami belülről alufóliával van bevonva, a teteje is, s ettől tükröződnek benne a dolgok, amiket belehelyezek, a fényektől függően mindig máshogy, de egészen photoshopos hatást kaptam végül. Mindennap dolgoztam vele majd három éven keresztül. Ha két percet, akkor annyit. Volt a kertben egy rohadó, szétesőfélben lévő asztalka, erre helyeztem ezt a dobozt, s úgy forgattam, ahogy a fények megfeleltek a fotónak, úgyhogy végül is tekinthető ez a kis asztalka a stúdiómnak is. Az ember feltalálja magát. Vágytam én is profi stúdióra, de rájöttem, valójában nincs rá szükségem. Ezzel kísérleteztem egy ideig, de azután visszatértem a megfigyelő szerepbe. Az életben is mint megfigyelő veszek részt. Kívülről figyelem.

A tanyán éltek, dolgoztok, de picit mindhármotokba szorult valami művészi véna, ketten is tagja vagytok a kórusnak, Laci pedig a gasztronómiában alkot csodás dolgokat, ami az én szememben szintén művészet.

A kórus nagy ajtót nyitott számomra az ének, a hang, a zene felé. A vizuális művészetek fiatalként nem érdekeltek. Se a festmények, se a rajz, viszont amit órán alkottam, azt a tanárok nagyon szerették. Nem értettem, miért. Skrabány Viktor tanár úr egyszer azt mondta, rajzoljunk vonalakból valamit, én pedig telerajzoltam az egész papírt vonalakkal. Azt hittem, kettest kapok, erre ötöst adott. Mondom: akkor most ez művészet?

A fotózással aztán megnyílt a világ a vizuális művészetek felé, s ez a szerelem tart. Ma már a festmények is le tudnak nyűgözni. Kell a művészet, hogy meglegyen az életben az egyensúly. S kell a fizikai munka is. A földi lét szellemi és fizikai részből áll össze, tehát kicsit meg kell dolgoztatni a kezed és a fantáziád is. S olyan szép világban élünk, hál’ isten, még nem rontottuk el teljesen, s hát a fények gyönyörűek. Egy szép fény engem mindig lenyűgöz. Semmi nem változott bennem huszonöt év alatt. Ugyanolyan intenzitással nyúlok a gépemért, mintha először venném kézbe. Nincs még egy dolog, amit ilyen erővel tudnék csinálni.

A nyitóképen György Imre óbecsei fotográfus. Fotó: Szerda Zsófia