Kezdjük a legelején! Hogy mutatnátok be az újcirkuszt egy laikusnak? Miben különbözik a klasszikus cirkusztól?
Pocok: A klasszikus cirkusz, ami cirkuszdinasztiákon átívelő tudást mutat be, megváltozott a modern időkben, összefonódott más művészeti ágakkal – a tánccal, a színházzal –, és ebből lett az újcirkusz. Ezt az 1980-as évek Kanadájában a Cirque de Soleil ismertette meg, általuk lett elismert, Magyarországra kicsivel később, a 2000-es évek elején gyűrűzött be. Mi is akkoriban kezdtünk el cirkusszal foglalkozni, és a Tűzmadarak csoportból alakult ki aztán a varietéjellegű Freak Fusion Cabaret. Az újcirkusz kategóriához az elmúlt pár év előadásait sorolnám leginkább: itt már valóban összefüggő történeteket mutatunk be, amikhez erős színházi elemek kapcsolódnak.
Mi az, ami mégis megmaradt a klasszikus cirkusz hagyományaiból?
Sophie: A cirkusztechnika. Zsonglőrködünk, légtornászunk, akrobatikázunk mi is, viszont új köntösbe csomagoljuk a mutatványokat. Például nem labdákkal, hanem bögrével, ruhafogassal vagy mondjuk mikrofonállvánnyal zsonglőrködünk. Nem azt akarjuk megmutatni, hogy milyen ügyesek vagyunk, hanem fontosabb szempont, hogy ezek az elemek az előadás szerves részét képezzék.
Pocok: A hagyományos cirkuszban nagyon magas technikai szinten csinálnak meghökkentő és látványos elemeket, számomra viszont hiányzik belőle a kreativitás. Ezek jól begyakorolt számok, amiket generációkon keresztül ugyanúgy adnak elő, de mindig teljesen megegyező technikával és hangulatvilággal. Ez a típusú öröklődés nincs jelen az újcirkuszban, számunkra a kreativitás és az inspiráció a legfontosabb.
Egy egyszerű, de kreatív ötlet sokkal nagyobb hatást tud kiváltani, mint egy bonyolult, de unalmas technika.
A Freak Fusion egy erős olvasztótégely, amiben nagyon sok különböző műfaj és hozzáállás keveredik. Van egy zsák építőelemünk – emberek, technikák, trükkök –, amiket bárhogy lehet vegyíteni, és mindig valami izgalmas jön ki belőle.
Ami a művészeti kérdést illeti, ti gyakran inspirálódtok mélyebb lélektani, filozófiai kérdésekből is. Honnan merítitek ezeket?
Sophie: Mindig máshonnan. Van, hogy egy technikai ötletből indulunk ki – például a Fighting Gravity az érdekes függesztésötletekkel indult –, és ahhoz kapcsolunk lélektani témát. És az is megesik, hogy a téma talál meg először, mint a Restlesslegs esetében: én nyugtalanláb-szindrómával küzdök, amihez kapcsolódott az időbeosztás és a hatékonyságra való törekvés dilemmája. Szóval ez változó, de mindig kapcsolódási pontokat keresünk téma és technika között.
Pocok: Nem szeretjük a nagyon művészkedős hozzáállást. A cél egyszerű: a létezés lehető leghatékonyabb felhasználása a boldogság elérésének érdekében. Ha tudunk fejlődni, valami szórakoztatót adni és csinálni, én boldog vagyok. Olyan előadásokat szeretnék létrehozni, amikből átmegy az energia.
Amikor színháziasabb projektekben gondolkodunk, az is fontos szempont, hogy olyan témát találjunk, amivel tudnak azonosulni az emberek. Nem kell ezt túlmisztifikálni, a lényeg, hogy érzelmet váltsunk ki. A Freak Fusion esetében gyakran használunk minijeleneteket, amiket nem húzunk fel egy konkrét történetszálra, és a közönség sokszor mégis meglátja benne a cselekményt. Többször megesett már, hogy az előadás után odajött hozzánk valaki, és elmesélte, milyen sztori állt össze a fejében.
A csapat tagjai rengeteg eltérő területről jönnek, van köztetek burleszkáncostól kezdve tűzzsonglőrig minden. Hogy találtatok egymásra?
Sophie: Mi valójában egy nagy baráti társaság vagyunk. Ne úgy képzeld el, hogy válogatjuk a művészeket. Tizenévesen együtt lógtunk fesztiválokon, hobbinak indult az egész. Engem a Trafó újcirkuszi programja kapott el igazán tinikoromban. Akkor éreztem meg, hogy én is ezt szeretném csinálni. Hogy nemcsak a szórakoztatás a cél, hanem hogy úgy fejezzünk ki valamit, hogy abba beleborzongjon a néző.
Pocok: Nem akartam cirkusziskolát vagy társulatot csinálni, egyszerűen csak szerettem volna megtanulni pát trükköt, ami nagyon tetszett. Amikor láttam egy durva mutatványt, azt éreztem, hogy ez mágia, és tudni akarom a titkát. Aztán kiderült, hogy szó sincs mágiáról, mindez csak technika, amit be lehet gyakorolni. Valójában a cirkusz szeretete a közös metszéspont köztünk: elérni azt, amit lehetetlennek tartasz, felfogni és manipulálni a fizikai teret.
Sophie: A cirkusz nagyon szép találkozási pontja egy csomó területnek: sport, művészet, egy csodálatos közösség, önmegvalósítás, önkifejezési forma. Rengeteg oldala van, és a társulatunk is nagyon színes. Van, aki csak zsonglőrelőadásokat csinál, van, aki a színház szerelmese, van, aki pedig nagyon jó humorral beszél a színpadon.
Olyan ez, mint egy nagy torta, aminek mi vagyunk a szeletei, és mindenki mást tesz hozzá a nagy egészhez.
Mi az, ami mégis közös bennetek? Milyenek a „freakek”?
Pocok: Régen a testi deformáltak mutogatásából éltek meg a cirkuszigazgatók, mi pedig a szociális freakeket szedtük össze. Nálunk szinte mindenkinek vannak szorongásos problémái és feszültségei, éppen ezért ez egy terápiás közösség is. Ha késeket dobálsz, és közben tartasz valakit a válladon, kialakul köztetek a bizalom. Mi családként is tekintünk egymásra.
A technikai tudás is autodidakta módon jött?
Pocok: Eleinte igen, aztán amikor kiderült, hogy ebből akár meg is élhetünk, elkezdtük jobban képezni magunkat. Anno, az internet ideje előtt ez nehezebb volt, de rengeteget utaztunk, nemzetközi találkozókon vettünk részt, ahol nagyon ügyes emberektől tanulhattunk.
Sophie: És rengeteget segített a Magyar Zsonglőr Egyesület is, amely rengeteg nemzetközi workshopra küldött ki bennünket. Ez nagyon sokat hozzáadott a technikai és művészeti fejlődésünkhöz.
Többször kollaboráltatok más művészeti ágak képviselőivel is, például volt egy közös koncertetek a Quimbyvel. Milyen együtt dolgozni olyan művészekkel, akiknek nincs cirkuszi tapasztalatuk?
Pocok: Most már huszonpár éve ezzel foglalkozunk, és az a legjobb benne, hogy mindig más. Nem szeretem a monoton dolgokat, hónapról hónapra új kihívások, új helyszínek, új projektek, új emberek jönnek. Ez egy nagyon jól kapcsolható művészeti forma, léptünk már fel nagy szimfonikus zenekartól kezdve fétisklubbon át mindenhol.
A Dürer Kert 10. születésnapjára kértek fel bennünket, hogy csináljunk műsort, amikor kiderült, hogy a Quimby is fellép. Kiss Tibi szerette volna, hogy belógassuk, végül annyira megtetszett a csapatnak a koncepció, hogy egész koncertet húztunk fel erre. Nyilván más együtt dolgozni egy zenekarral, mint mondjuk egy tánctársulattal. Alapos tervezést igényel, egyeztetni kell a menedzserrel, mert van, hogy nem egyezik az elképzelésünk, szóval ezek nem mindig zökkenőmentes dolgok.
Sophie: Igen, a Quimby hozta a kész számait, mi hoztuk a kész produkcióinkat, és úgy kellett összhangolni, hogy a kettő ne gyengítse, hanem erősítse egymást. És a helyszín is meghatározó, fontos, hogy mi fér el és mit engednek meg a szervezők. Tibi például szeretett volna tüzet fújni, utána meg jött egy lángoló kalapos ötlettel, de ezeket inkább elvetettük.
Mi volt eddig a legizgalmasabb kihívás az életetekben?
Pocok: Nekem 13 éve a Burning Man Festival. A zárórituálé részeként 50 ezer fesztiválozó körbeáll egy 20 méter magas emberszobrot, amit mi, mintegy 200 tűzzsonglőr együtt gyújtunk fel. Ott találkoztam először azzal, hogyan vegyíthető a klasszikus cirkuszhagyomány a punkkal, és innen eredeztethető a Freak Fusion alapötlete is.
Sophie: Azt hiszem, nekem most jött el a legnehezebb kihívásom. Csinálok egy 40 perces szólót, ami tulajdonképpen egy duett a hasamban lévő gyermekemmel.
Amire bemutatom ezt a darabot, 8 hónapos terhes leszek már, úgy fogok zsonglőrködni, kézen állni és légtornászni.
A darab a várandósságról és a test átalakulásáról szól, de a legnagyobb kihívás számomra az, hogy rengeteg verbális rész van, hetek óta szövegeket írok és tanulok. Bármit elmozgok és eltáncolok a színpadon, de a beszéd… Remélem, most majd el tudom engedni ezt a szorongást.
Nem tudom nem megkérdezni: mennyire biztonságos ez?
Sophie: Nézőpont kérdése. Vajon rendben van az, hogy forgok 5 percen keresztül a kisbabámmal? Az a felvetés is fontos része a darabnak, hogy mit tehet meg egy kismama. Számomra teljesen biztonságos, amit vállalok ebben az előadásban, de tudom, hogy egy kívülálló számára ez ijesztőnek tűnhet.
Pocok, pár kérdéssel ezelőtt említetted a mágiát. Sok Freak Fusion-előadás kapcsán is felmerül a nézőben, hogy valóság-e, amit lát. Ti mennyire lepleződtök le a néző előtt?
Sophie: Nem vesszük túl komolyan magunkat. Előbb csinálunk viccet saját magunkból, mint hogy elhitessük: szuperképességünk van.
Pocok: A nevetés a legfontosabb híd, ami közönség és előadó között épülhet. A tapsot mindenki megkapja a darab végén, de mi nem arra vágyunk. Sőt! Jobban örülünk, ha valaki kimozdul a komfortzónájából, nem érzi magát kényelmesen. Az emberi teljesítőképesség felső határának alsó vonalát vakargatjuk, bebizonyítjuk, hogy a lehetetlen valójában lehetséges, és ebből muszáj poént csinálni, és olykor megmutatni, milyen egyszerű egy trükk megoldása.
Milyen terveitek vannak a nyárra?
Sophie: Most jelent meg a Trafó műsorában egy új projektünk, a cirQular, amiben vegyítettük egy egyórás városi séta és az újcirkusz elemeit. Az előadást egy „kincskeresés” részeként találhatja meg a néző, és QR-kódokon keresztül 360-as videókban nézhetik meg a jeleneteinket. Nagyon örülünk neki, hogy ha színházba még nem is, de az utcára már kihívhatjuk a nézőket.
Pocok: Emellett van sok elmaradt előadásunk, amit nagyon szeretnénk majd bepótolni, és reménykedünk benne, hogy nem marad el a nyári szezon. Megyünk többek között a Bondoró fesztiválra is.
Emellett elkezdtem dolgozni a IX. kerületi önkormányzatnál, és Konnektor néven közösségi inkubátorházat hozunk létre, aminek én leszek a koordinátora. Különböző civil, szociális és kulturális civil szervezetek embereit támogatjuk terem-bérbeadással és közösségépítéssel. Az a cél, hogy kölcsönös támogatást nyújtsunk egymásnak.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
