Igazi küzdőnek tartja magát, az alkotásban, munkában hisz, az utóbbi években pedig egyre inkább belülről építkezik. Jankovics Marcell könyvet ír, dolgozik a Toldi filmjén, és nemrég a Műcsarnokban nyílt kiállítása grafikai munkáiból.

A munkásságát látva mindig úgy tűnt, a tartalom határozza meg a formát, tehát ebben az értelemben a forma, a grafikai rész másodlagos.

Azért, mert nekem nincs kialakult stílusom, amelyet rá akarnék erőltetni az adott témára. Akadnak neves grafikusok, akiknek a munkáiról első pillantásra megállapítható, hogy az övék. Ha végignézi a most kiállított Trianon rajzokat, nem biztos, hogy megmondja: az én kezem munkája. Sokféleképpen rajzolok, és ez a sokféleség a „neveletlenségből” következik. Érettségivel, segédmunkásból lettem rajzfilmes, noha a felmenőim közt több képzőművész is volt. Szakmai oka is van. Beosztott rajzolóként sokféle rendező stílusához kellett igazodnom. Már gyermekkoromban jobban rajzoltam az átlagnál, a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban rám hárultak a dekorációs feladatok, olykor illusztrációkat készítettem pap költők verseihez, de nem alakult ki stílusom egy mester keze alatt. Igen jó barátom Kő Pál, akinek a szobrait nem lehet eltéveszteni, ahogyan Melocco Miklós stílusa is egészen egyértelmű jegyeket mutat. Az én alkotói stílusom leginkább a témaválasztásban nyilvánul meg.

Soha nem érzett késztetést, hogy kialakítson egy saját grafikai világot, amely az öné, önről árulkodik?

Nem, bár olykor bánt, hogy amit én csinálok, azt alkalmazott művészetnek tekintik. Amikor elkezdtem először segédrajzolóként majd tervezőként dolgozni a Pannónia Filmvállalatnál, akkor különböző megrendeléseket teljesítettem. Egyik pillanatban Gusztávot, majd Mézga családot és Dr. Bubót kellett rajzolni, így nagyon nehéz volt saját stílust kialakítani. Az első hatvannyolc Gusztáv filmnek majdnem mindegyik forgatókönyvét én rajzoltam, ami azt jelenti, hogy nyakig benne voltam egy világban, ami számomra nem volt magától értetődő. Abból kilépve az volt a feladat, hogy megmutassam, én ki vagyok, s miképp gondolkodom. Így találtam ki ezt az alapvetést, hogy mindig a témához keresek stílust. Az ember műveli magát, s noha általában a magam feje után mentem, előfordult, hogy valami megihletett. A János vitéz egyes elemeit bevallottan a Sárga tengeralattjáró című animációs film ihlette, ezt a korabeli magyar sajtó szóvá is tette. Ám én

kiváló vagyok abban, ha meg kell magyarázni a bizonyítványomat.

És valóban volt elvi alapja annak, hogy Kukorica Jancsi lába ugyanolyan óriási volt, mint a Beatles-fiúké a már említett filmben. Hiszen Jancsi két lábbal áll a földön, miközben feje az eget súrolja. Ez egy különleges perspektíva, amely jól illik egy hőshöz. Azonkívül én mindig úgy tekintettem a filmjeimre, hogy azok az animáció egyetemes történetének részei.

A Tragédia esetében úgy döntött, hogy egy rajzfilmen belül is érdemes váltogatni a stílusokat. Miért?

Muszáj volt, hiszen ha nem így teszek, képregény lett volna. Igyekeztem megteremteni a Tragédia különböző színeinek eltérő atmoszféráját, világát. Az egyik első ötletem volt, hogy a görögöket vázaképként ábrázoltam, és igyekeztem abba is ideológiát csempészni, hogy egy karakter fehér, vörös vagy fekete. Én kigondolom, mit miért csinálok, így mindig meg tudom magyarázni az egyes grafikai megoldások elvi hátterét. Ma ezt a fiatal munkatársaim már nehezen értik. Ám én még egy olyan világban nőttem fel, ahol

ahhoz, hogy elkerüljek egy rendőri pofont, jó érveket és magyarázatokat kellett találnom.

Nagyjából háromnaponta igazoltattak az utcán a szakállam, a hosszú hajam és a farmerem miatt.

Ez a józan paraszti ész, de ön számos tudományos kötetet jegyez.

Hasonló örömmel tölt el egy-egy elméleti felfedezés, mint az alkotás maga.

A kiállításon látható egy rövidfilmje egy szobrászról, amiben idővel maga a szobor is elkezdi formálni, faragni az alkotót. Önt miként formálták az alkotásai?

A hetvenkilencedik életévemben járok, és bizton állíthatom: a munka, a művészet alakítja az embert. Nyolc órát alszom naponta, négy órát eltöltök ilyen-olyan tevékenységekkel, de – ha jó napom van – a maradék tizenkét óra munkával telik. Munkából lettem, és ezeket az impulzusokat forgatom vissza a munkába.

Az említett film végét is, amikor a szobrász belehal az alkotásba, megkönnyezem öregen. Ez a dolgunk, ha nem halunk bele, akkor nem volt semmi értelme. Kovásznai Györgyöt igazi alkotózseniként tartottam számon, dolgoztunk is együtt. Amikor kiderült, hogy nagy beteg, többé nem ment vissza az orvoshoz, hanem éjjel-nappal festett, hogy befejezze az életművét. Ez a legjobb, amit egy művész tehet. Befizethetett volna egy utolsó hajóútra, hogy lássa a világot.

De nem a világ a fontos.

Mi a fontos? Az alkotás?

Egyrészt, másrészt, hogy nem hiábavaló. Huszonnyolc évem telt el a Tragédiával, és amikor az Urániában bemutattuk, annyit tudtam csak kinyögni: megérte(m). Higgye el, hogy ez nagy dolog: küzdelem, amelyből az ember győztesen jön ki. Megcsináltam a Küzdőket, a Sisyphust, és a Tragédia készítésének nehézségei során jöttem rá, hogy az mind én vagyok.

Küzdő vagyok.

Madách tragédiájának végén annyit tud mondani az Isten, hogy „küzdj, és bízva bízzál!”. Tehát ennek kell, hogy legyen értelme. Ha az ember jobban beleássa magát a műbe, megtudja, hogy Lucifer ezt már a Paradicsomi színben tudja: „Küzdést kívánok, diszharmóniát”, Ádám pedig az űrben: „A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga.” Nem küszködni szeretnék eredmény nélkül, hanem küzdeni eredményesen.

Amikor azt mondja: napi tizenkét órát dolgozik, az mit jelent? Ül az íróasztalnál, rajzol, vagy olvas, jegyzetel, gondolkodik?

Ebbe rengeteg dolog beletartozik, de az utóbbi években jellemzően belülről építkezem, egyre kevesebb dolgot fogadok be. Zenét még szívesen hallgatok, de filmeket nem nézek, nem utazom, legfeljebb munka miatt. Belülről kell adni. Írok, és készül a Toldi film. Örülök, hogy ez utóbbira rádumáltak.

Miért kellett rádumálni?

Mert Gémes Józsefnek már volt egy Toldi filmje. Mikulás Ferenc akart pályázni az ötlettel, én javasoltam hozzá rendezőket, ám senki nem állt kötélnek, így végül én maradtam. Ha az ember meghúzza az első vonalat, aminek súlya van, onnantól kezdve belekeveredik, és sorra jönnek az ötletek, például hogy bele kell rakni Arany Jánost, mint élő narrátort.

Huszonhét ismeretterjesztő kötete jelent meg eddig. Most milyen könyvön dolgozik?

A Bibliáról írok. Egy korábbi filmterv miatt hét-nyolc évet foglalkoztam intenzíven a Bibliával, és rengeteg olyan összefüggést fedeztem fel, amelyet még sehol nem láttam leírva. Például, hogy miként függ össze a frigyláda az egyiptomi papok körmeneteken, vállukon vitt hajóval, amelyen szárnyas géniuszok őrizte szekrény, benne istenszobor állt.

Miként született a Trianon könyv?

A kiadóm, Méry Gábor vetette fel az ötletet. Eredetileg azt mondta: a cseheknél megjelent egy kommunizmusról szóló karikatúra album gyerekeknek, melyet nagyon jónak talált, és nem lenne-e kedvem elkészíteni egy magyar változatot. Ehhez éppen nem volt kedvem, hiszen a kommunizmusról én már megírtam Lékiratok címmel a véleményemet. Viszont felvetettem: mi lenne, ha Trianonról készítenék egy ilyen albumot? Tetszett neki az ötlet, már csak azért is, mert mindketten érintettek vagyunk bizonyos értelemben: én például apai részről felvidéki, anyai részről erdélyi vagyok.

Szokatlan ez a humoros hangvétel Trianon kapcsán. Miként talált rá erre?

Ha valamit ki tudok nevetni, akkor megkönnyebbülök. Ajándékoztam már székelyeknek ezt az albumot, akik először nem is akarták kinyitni, mondván, fájdalmas számukra a téma. Ám mikor látták a különös, néhol groteszk humorú rajzokat, nevettek és megkönnyebbültek. A politikai karikatúráknak mindig volt efféle szerepük, hogy

legalább ott jól pofán lehet vágni azt, akire neheztelünk.

Az apai nagynéném készített karikatúrákat, így engem gyerekkorom óta foglalkoztatott ez a műfaj.

A kezdetben rajzolt képregényei közt is akadt karikatúra.

Valóban, sok műfajba belekóstoltam, a képregénnyel nagyon hamar végeztem.

Miként állt össze a kiállítás anyaga?

A tárlat a munkásságom egy kis részét mutatja be. Szemadám György barátom szakmai tanácsadóként válogatott az általam rendelkezésére bocsátott anyagból. Sajnos a munkáim egy részét el kellett adnom, mert volt egy időszak az életemben, amikor nem volt más választásom. Az egyik tulajdonos Angliában él, és noha megállapodtunk arról, hogy kiállításokra kölcsönadja, erre most nem volt mód.Én, mint alkotó, az ötletek végleges formáját szeretem, azokkal vagyok elégedett, így – bár talán hiba volt – sok „köztes” rajzot megsemmisítettem.

Egy filmtervhez csaknem tízezer rajz készül. Nem is tudnám hol tárolni,

tele van velem a padlás.

El tudja képzelni, hogy egy kutató beveszi magát az én poros, piszkos padlásomra?

Idővel ezek egy múzeumba kerülnek majd, ami reméljük, se nem poros, se nem piszkos.

Engem az már nem érdekel, az foglalkoztat, amíg vagyok. Sajnos nem hiszek a túlvilágban.

De hát ön hívő ember, nem?

Az más.

Sehonnan jöttem és sehova tartok, ami közte megadatik idő, az az enyém, az alkotásé.

Úgy értékelem, hogy Isten jelen van mindenben, de nem azzal foglalkozik, hogy velem mit csináljon a halálom után. Hihetetlen szerencsém volt, amit igyekszem megszolgálni. De abban nem hiszek, hogy egy felhőn ülve lenézek majd, és elégedettséggel tölt el, hogy rendszerezték a rajzaimat. Remélem, ezzel nem ábrándítottam ki.

Fotók: Műcsarnok