? Vannak idegei. Utoljára a Makrancos Kata premierje előtt láttam háromnegyed 7-kor még kávézni, telefonálgatni, miközben abszolút főszerepet játszott. Most negyed hét van, egy másik kávézóban, e percben pattant le a bicikléjéről, hétkor játszik a Katonában. Nem egy drukkos színész.
? Amikor először kerül az előadás közönség elé a főpróbán, megnyugszom. Ez négy-öt éve van így. Korábban kifejezetten izgulós színésznek számítottam. Három éve leszoktam a cigiről, ez is segített. Addig félelmemben egyikről a másikra gyújtottam, hozzá újabb meg újabb kávék, ez csak tolta bennem egyre följebb a feszültséget. Most abban hiszek, hogy jelen kell lenni. Hiába tuningolom magam a semmire, az nem összpontosítás. Bent lehetek én hattól a színházban, ha nem tudok az előadásra koncentrálni, és benne lazán létezni. Ezt most tanultam meg. Ha tudom a dolgomat, ha érzem, hogy jól dolgoztunk, és ha minden csillag jól áll, az előadás el fog repülni, megnyugszom. A premierdrukkom pedig megszűnt, mert addigra két-háromszor már játszottunk közönség előtt.
? A szerző, Avery Corman most adaptálta színpadra a művét. Van vele közvetlen kapcsolatuk?
? Semmi.
? Eljön Budapestre?
? Nem, pedig örülnék, ha megnézné, hogy szól ma, 2012-ben színpadon ez a darab. Amit írt, az egy instrukciógyűjtemény, egy kiskáté arról, milyen mélyebb rétegei is vannak a történetnek, amelyek a filmben annak építkezésmódja miatt nem is jelennek meg. Ez a színházi adaptáció is nagyon filmes: 36 jelenet van benne, maximum 3 oldalasak, a tárgyalás az egyetlen hosszabb. Egy-egy kulcselem, információ van mindegyikben, és már lép is tovább. Ezért nagyon jó forgatni mellé a regényt, az sokat hozzáad a figurákhoz.
? Ezek szerint a színpadi adaptáció mélyebb, mint a film, sekélyebb, mint a könyv, a kettő közé csúszik be.
? És egy Rába Roland nívójú rendező kell hozzá, hogy ez izgalmas legyen. Ő növeszti oda a mikroszituációkat, így kapnak a jelenetek mélyebb értelmet.
? Rendezőként még nem dolgozott vele.
? Nem, de ezer éve vágytam rá. Imádom, amit persze nem szoktam mondani neki, de érezni, hogy egy kultúrkörből jöttünk, a Zsámbéki?Ascher?Máté Gábor?Schilling-féléből. Szétgurultunk aztán sokfelé, de meghatároz ez a gondolkodású színházi és ízlésvilág, jól lehet működni ezekben a holdudvarokban. Segíti a közös munkát. Szerencse, hogy az Orlai Produkció lehetővé teszi ezt, nem kell kompromisszumot kötni. Kovács Patrícia, aki az anyát játssza, szintén Máté-tanítvány volt, azaz a fiatalabb gárda ? bár már inkább középkorúak vagyunk ? egy nyelvet beszél.
? A filmben a rendező rengeteg teret engedett az improvizációnak. Itt, vélem, erre nincs lehetőség, főként gyerekpartnerrel.
? Néggyel ráadásul. Velük ilyet nem lehet csinálni. A forgatások megengedik, ezért is imádom. A próbák során szoktunk improvizálni, bár ezúttal az idő rövidsége miatt ez nem volt jellemző. Összesen két hónapunk van, az is teletűzdelve mindennel, én például megyek Brnóba vendégjátékra, POSZT is lesz közben, feszes a munka. Ráadásul Roland nagyon tudja, mit akar. Kimondottan zeneien rendez, úgy építi fel az előadást, mint egy zeneművet, ritmikus színházat csinál, pergeti az eseményeket. Sok ötlete van, amelyeket könnyeden valósít meg.
? Négy gyerekkel próbálnak?
? Állandóan kettővel, de kell számítani betegségekre, cserékre, ezért a próbaszakasz vége felé a másik kettővel is próbálunk.
? Az egyik főszereplő tagadhatatlanul a gyerek. Ha ő hamis, kisiklik az egész előadás.
? Akkor kész. De a színházban megbocsájtóbb a közönség. A film kegyetlenebb műfaj, mert belelát az emberbe a kamera. Ez az oka, hogy sok remek színházi színész nem jó filmszínész. Annak ugyanis van egy technikája, miként kell beengedni az optikát. Az külön lelkiállapot, nagy őszinteséget követel. Valamit ki kell alakítani az ember lelkében, ahová beférkőzhet a kamera. A színházban ez a távolság miatt más. És ezt a nézők is érzik, ezért elnézőbbek.
? Ez érzelmi darab, nem a sztori a lényeg. Az érzelmeket, a legapróbb reakciókat a kamera premier plánban mutatja. A színházban a szenvedélyeket át kell vinni a zenekari árkon. Hogy tudja ezt megoldani?
? Nehéz. Már most rengeteg problémával küzdök, a halksággal pédául. Ezzel iszonyú bajban vagyok. Két megoldás van: vagy elkezdek üvölteni, amire nem vagyok hajlandó, vagy mikroportokat, mikrofonokat használunk. Ahogy haladunk előre, úgy emeli az ember a hangerőt egyébként, a szintén Orlai produkciós Esőemberben érzem, hogy egyre jobban tolom fölfelé, anélkül, hogy harsognék, de ez hosszú idő alatt sikerül csak. Hogy miképp mondom hallhatóan a gyerekemnek, hogy ?Persze, fiam?, ez gondot jelent. Ha ordítok, fals lesz minden. Kérni fogom, hogy próbáljuk ki, milyen lenne hangosítással. Bizonyos dolgok, ahogy mondja, nem mennek át. Hozzáteszem, a Belvárosi Színháznak extrán rossz az akusztikája.
? Én viccnek vettem, amit az előbb mondott, hogy középkorúak, de azért egy határvonalat most mégis csak átlép: ez az első apaszerepe.
? Nagyszerű, hogy egybeesik azzal, hogy apa lettem, de biztosan bevonzza egyik a másikat.
? A kislánya kétéves. Ez segít most a szerepben?
? Annyiban mindenképpen, hogy állandó problémaforrásom a gyerekem. Ami a legfontosabb érzés, az a féltés. Ez nem elképzelhető addig, amíg nincs gyereked. Mint ahogy az sem, hogy van valaki, akiért tűzbe mész, ha kell, kiugrasz az ablakon, ha kell, meghalsz, és állandóan benne van a kisagyadban, hogy vele mi van. Arról, hogy az milyen, ha elveszik tőlem, fogalmam sincs.
? A kaukázusi krétakör dilemmája: ki engedi el a gyereket. Ön meg tudná tenni? Tud az ember ilyen nemes lenni?
? Az apának más. Az anyát nem tudom. De nem belőlem jött ki. Bármit is gondolunk magunkról, mi, férfiak, ez azért nagy különbség.
? Éppen ez a darab csavarja, hogy az anya mond le a gyerekről.
? A napokban gondoltam rá, hogy érdekes lenne megfordítani a filmbeli szituációt.
? Nem hiszem. Az a sztereotípia.
? A legnagyobb kihívás ebben a felállásban az, hogy az anyát, Patríciát ne állítsam be szemétládának. Igazolást találni rá, hogy miért ment el. A film készítésekor Amerikában nagyot ütött, hogy egy nő elhagyja a gyerekét. Ma már másfelé tolódnak a hangsúlyok. A darab titka a nőnél van. Mi az, ami őt egy évre elviszi a gyerekétől.
? Nagyot ütött a film ?79-ben. Ön 3 éves volt akkor. Mikor látta először?
? 11?12 évesen, fekete-fehér tv-n. Beégett a fejembe, ahogy Dustin Hoffman fut a gyerekkel a kórház felé, vagy ahogy a falhoz vágja a borospoharat.
? Na látja, az improvizáció volt.
? Hatásos.
? Eszébe jutott valaha, hogy eljátszaná ezt a szerepet?
? A film benne volt mindig az első öt kedvencemben. A szereptől kicsit ódzkodtam, mert épp most csináltuk meg az Esőembert.
? Ott nem Dustin Hoffman szerepét, hanem Tom Cruise-ét, azaz Charlie Babbittot játssza.
? Ha nem egy szívemhez ilyen közel álló film lett volna, lemondom. Nagyon fáradt is vagyok, meg fura is ez a kettő egymás után.
? De nem bánta meg.
? Nem.
? Igénybe veszi lelkileg?
? Nagyon úgy lesz, mire kikapargatom mindazt a szerepből, amit kell.
