Ez a kiállítás rákérdez: tudnánk radikálisan másképp élni?

A HAB kiállításának érdekességét az adja, hogy a művek nem pusztán illusztrálják a sorsfordulatot, hanem be is vonják a nézőt abba a folyamatba, amelyben a radikális változás végbemegy. Nem pusztán ábrázolások, hanem katalizátorok, amelyek tükröt tartanak, szembesítenek, provokálnak és kérdeznek, így mozdítva ki minket statikus, hagyományos nézőpontjainkból. E tárlat tehát olyan belső utazásra hív, amelynek során a változás, a sorsfordulat lélektani és spirituális tapasztalatként jelenik meg. 

Az itt látható anyag rámutat a világ elvarázstalanodására, és a mágia, a rítus újrafelfedezésének szükségességére irányítja a figyelmet. Kuzma Eszter Júlia Bestial Sanctum című helyspecifikus installációja a kiállítás egyik kulcsműve: a modern, racionalizált világban elfojtott transzcendens tapasztalatot hívja vissza. A falat beborító, izzó vörös és narancs lángformák, valamint a középen álló oltárszerű elem a tűz ősi erejét idézik meg. Születés és pusztulás egyszerre van jelen: a réginek el kell égnie, hogy valami új születhessen meg. A textilfelületek organikus hullámzása és a színek festői használata energiamezőt hoz létre, amelyben a néző nemcsak szemlélő, hanem résztvevő is – a művérrel mi is alakíthatjuk az alkotást, mintha magunk is belépnénk egy megtisztító rítusba. 

Cséfalvay András, Vadászi Zoltán, Péterfy Ábel és Szendrő Veronika művei arra keresik a választ, hogy miként lehet újraértelmezni a transzcendens tapasztalatot egy olyan korban, amelyben a tudomány, a mesterséges intelligencia és a digitális médiumok fokozatosan kiszorítják a mítoszt, a csodát és a rítust az ember életéből. Cséfalvay Automatizált Messiás mesterséges béke című videómunkája ironikus jövővízió, amelyben az emberi megváltás narratíváját algoritmusok veszik át. Vadászi Transzhumánja a testet röntgensugárzással avatja szakrálissá: Krisztus-pózban feszül a csontváz az egyszerre tudományos és vallási ikonon. Péterfy Laptop ikonja a digitális hit új szimbólumát festi meg: a képernyő újkori oltárként jelenik meg, Szendrő Veronika Mandylion című videóinstallációja pedig a jelenlét és távollét határának kortárs értelmezése, a pixelből szőtt szentség allegóriája.

A kiállítás Magánoltár című fejezetében a spiritualitás visszatér a személyes térbe, a csendbe, a befelé figyelésbe. Keresztes Zoltán fakéregre transzferált fotói mintha egy belső oltár töredékei lennének, amelyek a profán és a szakrális határán lebegnek. A fa anyagának sérülékenysége és a képek kopott textúrája az idő és az emlékezés anyagi nyomát őrzik. Noh Sanghee fényinstallációja ezzel párhuzamosan a rítus megtisztító, transzcendens dimenzióját hívja elő: a fény itt nem díszítőelem, hanem szimbolikus közeg, amely a belső tapasztalatot teszi láthatóvá. Az intim, elsötétített térben a könnyű textília a lebegés érzetét hívja elő, a rávetülő fénypászmák pedig csak fokozzák az éteriséget. 

Erdélyi Gábor, Mátrai Erik és Mohácsi András festményei az érzékelés határán lebegnek, a kimondhatatlant teszik láthatóvá. Erdélyi Gábor Színeváltozás című, selyemre festett vászna a látvány abszolút minimalizálásával a szemlélőt hívja befelé: a felület szinte kiüresedik, miközben a néző észlelése válik a mű központi eseményévé. Mátrai Erik Utánizzás és Triptichon című munkái a fény és a festék vibrálásán keresztül az isteni ragyogás, a gloria kortárs festészeti megfelelői: a szemlélés meditatív tereiként a megtisztulás és a befelé fordulás érzését közvetítik. Mohácsi András Tallit című sorozata pedig a zsidó hagyomány imasálmotívumát ülteti át a vászonra: a függőleges, fénybe oldódó sávok egyszerre utalnak a szövetre, a szent szövegre és az emberi lélek rezdüléseire.

A HAB alsó szintjén a látogató mintha egy kortárs katedrálisba ereszkedne alá, ahol a szakralitás és a felhő motívumán keresztül az égi szféra ölt testet. A Szépművészeti Múzeum grafikái és a felhő motívumából építkező kortárs videó- és fotóművek a megjelenés, az epifánia misztériumát vizsgálják. A bibliai motívumokban visszatérő felhő mint az isteni jelenlét jelképe itt a mulandóság és a teremtés metaforájává válik: a fotón megörökített, mesterségesen létrehozott felhő egyszerre valós és illúzió, anyagtalan és mégis érzékelhető. A különböző korok alkotásai közti párbeszédben a kinyilatkoztatás élménye válik központivá: az a pillanat, amikor a láthatatlan mégis testet ölt.

Ezt a gondolatot mélyíti tovább Mark Wallinger Turner-díjas brit művész alkotása, amely a londoni metró sötétjébe helyezi az ige testté válását. A videón egy vak férfi idézi János evangéliumának kezdősorait, mozgása viszont visszafelé játszódik – a beszéd és a mozgás ellentéte a szavak misztikus erejét hangsúlyozza. Wallinger Angel (Angyal) című munkája egyszerre profán és szakrális: az alászállás itt nem bukás, hanem átlényegülés, a szó erejének megnyilvánulása a legbanálisabb, föld alatti térben.

A HAB tárlata összeköti az eget és a földet, a klasszikust és a kortársat, a vallásos és a technológiai tapasztalatot. A kiállítás végére a látogató maga is úgy érezheti, mintha benne is lezajlott volna egyfajta fordulat. A tűztől a fényig, a káosztól a csendig, a testtől a szóig, a láthatótól a láthatatlanig jutott. A Sorsfordulat tehát nemcsak arról beszél, hogy lehetséges-e másképp élni – hanem arról is, képesek vagyunk-e másképp látni, másképp érezni, másképp hinni. 

Fotók: Sorok Péter / Kultúra.hu