A valóságomat én teremtem, és tudom azt is, hogy a tanult mintáimon, a szerzett tudásomon és a kultúrám sajátosságain múlik, miként észlelem, ami körülvesz. Azonban amikor képes vagyok elengedni e normáimat, amikor nem próbálok mindent beleszuszakolni mindenféle kategóriába, akkor ébredek rá tulajdonképpen, hogy mennyivel színesebb és varázslatosabb az a világ, amit az elmémben létre tudok hozni, majd rá tudom vetíteni arra a szürkeségre, amelyet korábban valóságként fogadtam el.
Ezt a gondolatot húzza alá a HAB legújabb, a Budapest Fotó Fesztivál programjaként megvalósult Szabad szemmel nem látható című kiállítása, amely három különféle nemzetiségű, eltérő kulturális háttérrel rendelkező alkotó munkáit helyezi egymás mellé, ráerősítve arra, hogy a saját világ megteremtése származástól függetlenül foglalkoztatja a művészeket.
A Mucsy Szilvia által kurált tárlat arra is ráébreszt, hogy a művészet tulajdonképpen menekülő útvonal e borzalmakkal és szörnyűségekkel teli világból, hiszen olyan gazdagon burjánzó univerzumokat kínál fel, amelyek beburkolnak, és amelyekbe elrejtőzhetünk. Védelmet nyújtanak, és feloldoznak a hétköznapok súlya alól, megmutatva a világ tágasságát és végtelenségét, amelyet hétköznapi tereinkben sokszor képtelenek vagyunk észrevenni. Pedig a szép mindenhol jelen van, s megláthatjuk, ha elég nagyra nyitjuk a szemünket.
A Párizsban élő, német születésű Philippine Schaefer Anima című fotogramsorozata a világban jelen levő energiákat kívánja megragadni. Kompozícióin az alkotó testének sziluettje különféle természeti képekkel, növényi részekkel, virágokkal kapcsolódik össze. A rétegek egymás mellé olvasása az ember és a természet ősi, szétválaszthatatlan, ám elfeledett kapcsolatát idézi meg. A sokféle árnyalat, a tünékeny részletek, az olykor kaotikusnak látszó, formailag is nagyon gazdag kompozíciók szürreálisnak ható vagy képzeletbeli tájakat mutatnak fel, amelyek nagyon édesek és kellemesek, ugyanakkor az éles kontrasztoknak köszönhetően a fenyegetettség érzetét is felkeltik.
Schór Ádám Digitális tájak című sorozatában organikus és szintetikus anyagokat használ fel (víz és alufólia, föld és műanyag), amelyekből digitális fotólenyomatokat vesz. Ezekből és a folyamat során keletkező glitchekből (képi hibákból) olyan tájképek állnak össze, amelyek egyszerre mutatnak valós látványokat és virtuális világokat. A képek zajossága a digitális képernyőket juttatja eszünkbe, ugyanakkor utal arra is, hogy észlelésünket a képdömping és az információs zaj mennyire megzavarja, befolyásolja, alakítja. A mesterségesen kreált tájképek egyszerre idézik meg a természet költőiségét, finomságát és a digitális képernyők hideg-rideg környezetét.
A görög Yorgos Yatromanolakis misztikus tájakat hoz létre, amelyek az éles megvilágításoknak és az erős kontrasztoknak köszönhetően lidércessé válnak, máskor pedig úgy tűnik, mintha holdbéli vidéket látnánk. Az átmenetiség, transzformálódás fogalma jut elsőre eszünkbe e képek láttán. A kompozíciókon mintha minden csak pillanatnyi volna. Az alkotó egészen költői módon próbálja megragadni a metamorfózis természetét. Ahogy a kiállítás katalógusából is kiderül: a művész a szülőföldjén való váratlan elszigetelődés traumáját kívánja feldolgozni e fotók segítségével. Disztópikus valóságot láttat, amely távol van az embertől és a külvilágtól, ahol minden sötét és félelmet kelt, így tulajdonképpen a képeken keresztül Yatromanolakis legmélyebb létállapotaiba nyerhetünk betekintést.
Mindhárom alkotó művei őszinték és kitárulkozók. Az általuk „festett” világokon keresztül beengednek képzeletükbe, a legszemélyesebb univerzumukba. Képeik olykor fenyegetőnek és veszélyesnek hatnak, ám annyira elképesztően érzékiek, hogy képtelenek vagyunk szabadulni tőlük. Talán pont azért, mert annyira vágyunk arra, ami szabad szemmel nem látható.
A kiállítás május 18-ig látogatható.
Fotó: HAB
