Bálint András, Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter, Kovács Vanda és Simon Kornél
Brian Clark kevés írói erénnyel bíró sikerdrámája egy autóbalesetet szenvedett középkorú férfit állít, azaz fektet középpontba. Színházi vonatkozásban ez benne a nagy ötlet: főszereplője szinte mindvégig ágyhoz szögezve játszik. A baleset következtében nyaktól lefelé teljesen megbénult szobrász, Ken Harrison úgy dönt: lemond a kezelésről, és inkább a katéter, dialízis híján hat nap elteltével várható biztos halált választja. Ehhez azonban kétséges kimenetelű jogi procedúrára van szükség az ápolás megszakításáról hallani sem akaró, hat hónapi erőfeszítésére büszke Dr. Michael Emerson főorvos ellenében. Egyéb paragrafusokkal szemben a habeas corpus elve(eredetileg az önkényes fogvatartást megtiltó, 1679-es angol törvény; átvitt értelemben a saját test feletti rendelkezés joga) nyit kiutat ?a 22-es csapdájából?: a főorvos a közvetett öngyilkosságra készülő beteget paranoiás depressziósnak, épp ezért a maga sorsáról való döntésre képtelennek diagnosztizál(tat)ná. A különleges, ám nem példa nélküli helyzet az eutanáziától függetlenül az ember döntési szabadságának dilemmáit, korlátait, paradoxonait nagyítja fel. A tördelten szerkesztett históriának előnyére válik, hogy tudatunk átkapcsol általánosabb síkra, s a premier sem a tudományos, jogi, morális, vallási és más vonatkozásban oly problematikus ?könnyű halál? specifikumait keresi.
Puskás Tamás a Centrál Színház legjobb erőit és rangos vendégművészeket felvonultatva igyekezett életet lehelni a színműbe. A darab és az előadás is realisztikusnak álcázza magát, holott hemzseg a képtelenségektől (a vége felé Milhouse bíró, a nyájasan tekintélyes PappJánostól megszemélyesítve, minden előzetes ismeret nélkül besétál a kórtermi döntéshozásba, sietős nyugalommal lezavarja az ügyet, és kihirdeti az ezen alkalomra lezser civilbe öltöztetett beteg által remélt verdiktet). A felduzzasztott szereplőkörben a tétovaságát félmosollyal leplező Oroszlán Szonja (Joey Sadler nővér) és a szóviccek, kínrímek közt sasszézó Schmied Zoltán (John, segédápoló) csupán egy gyámoltalan szerelmi szálat csévélget.
Schmied Zoltán és Oroszlán Szonja
A produkció kiállítása elismerésre méltó. Szabolcs János valóhű, jó arányú, ökonomikus fehér-szürke díszletébe a találó, eredeti öltözékeket tervező Kesserű Andrea bátran dobott a szorongató tartalomhoz látszólag nem illő színeket: lüktető pirosat, hűs lilát, szemnyugtató kéket. Az eredmény persze a panorámaablakon túli felhőkarcolók ölelte csodakórház, benne egyágyas csodakórteremmel, a sérültet percenként ellátó többfős személyzettel. Aki itt vegetálhat, becsülje meg magát, mondhatnánk cinikusan (a későbbiekre kilátásba helyezett elfekvő sem lehet sokkal szegényesebb).
Puskás tartja magát előzetes nyilatkozatához: elmesél egy történetet, mely ? reménye szerint ? komolyságában is szórakoztató. Mesélhetne ihletettebben is. A gördülékeny lebonyolítás átsiklik az igazi színházcsinálás lehetőségein. Pedig ezek éltethetnék Clark szakadozott kanavászát. A ?bírósági? jelenetben a háromszor is elhangzó, a Bibliára tett eskü mintha csak szükséges kényelmetlenség lenne. Holott Ken béna karját csak külső segédlet helyezheti a Szentírásra, és ez aligha ugyanaz a mozdulat, amellyel sűrűn igazgatják a beteg végtagjait. A döntés kihirdetésekor a bírónak sehogy sem sikerül megfelelő helyet lelni: többeknek mindig háttal fordul, sétálgatásának viszont nincs töltete.
Borbás Gabi, Rudolf Péter és Oroszlán Szonja
A megnyomorodott szobrász szándékával szövetséges, illetve óhaja ellen munkáló figurák sorában a diplomatikus Simon Kornél (Philip Hill, ügyvéd), a véleményéből személyes idegenkedése ellenére sem engedő Kovács Vanda (Dr. Rebecca Barr, konzultáns pszichiáter), a butuskán repdeső Nyertes Zsuzsa (Mrs. Gillian Boyle, szociális munkás), a könnyen befolyásolható Puskás Tamás (Dr. Paul Travers, pszichiáter) és a szakmai asszisztenciára ítélt Vári-Kovács Péter (Andrew Eden, kórházi jogtanácsos) korrektül teljesít. Jóval e szint fölé emelkedik Borbás Gabi egyenes derekú, rozsdamentes szívű, szolidaritását és tapasztalatait magának megtartó Anderson főnővére.
Radnai Annamária dramaturg és Falusy Zsigmond frissebb fordítással váltotta fel Vajda Miklós régebbi magyarítását. A poénok, célzások naprakészek; a szerkezet (húzások árán is) valamelyest teherbíróbb. A giccsbe is bele-beletévedő Mégis, kinek az élete? (a kérdés és a darab) főleg Nagy-Kálózy Esztert (Dr. Clare Scott, osztályos orvos) béklyózza, akinek feletteséhez, Dr. Emersonhoz való, talán kényszerű partneri kötődését, valamint Hill ügyvéd közeledésével bontakozó érzéseit kellene semmissé tennie Ken életbúcsúztató (vagy életmentő) megszeretésével, megcsókolásával. Árnyszerűvé, vértelenné kopik a különben egyszerre lenge és energikus figura, szinte bizonyosan Clark tollának félresiklásából. Bálint András röntgen-átvilágítású, villódzó alakításainak mindig is a felcsattanás, a hadarás volt a legkevésbé adaptálható eleme. Most alkalmanként ilyesmire kényszerül, s a katonás Emerson doktor mögé csupán vázlatosan vonja azt a hátországot, mely a kizárólag fanatikus gyógyítási vágyától vezérelt főorvos érzéketlenségét, hajthatatlanságát motiválná.
Rudolf Péter fekve és félig ülve nem elsősorban mimikájával, inkább hangjával, szavaival játszik. Egyéniségéből nem hiányzik a kisugárzás, amely majdnem minden szereplő ? és sejthetően minden néző ? előtt rokonszenvessé teszi, s akit a publikum megszeret, azt nem szívesen engedné meghalni. Pláne ezt a félholtában is riposztozó, okos, őszinte, a minap még életért, nőkért hevülő, sikeres férfit. Azaz a rokkant beteg életelvető döntésének jogosságát többé-kevésbé elfogadva, Kenben az emberi szabadság szószólóját látva valójában (majdnem) mindenki visszatartaná a végzetes lépéstől. Ezért talán nem is biztos, hogy a történetnek ott a vége, ahol Rudolf Péter Harrisonja teremtést, sorsot, fátumot átkozó néma jajával, most már a halálos ágyán, pontot tesz rá.
