Országos jogszabályban nem szabályozhatták a koldusok elleni fellépést, mert hivatalosan nem létezett koldus a szocializmusban ? írja Horváth Sándor a Két emelet boldogság ? Mindennapi szociálpolitika Budapesten a Kádár-korban című könyvében. Ennek megfelelően a koldulás szinte kizárólag rendészeti problémaként jelent meg a hivatalos diskurzusban, a koldusok kilétéről pedig keveset tudtak a Fővárosi Tanács dolgozói ? s amit megtudtak, az általában külső nyomásra következett be. 1963 karácsonya előtt a szociális csoport munkatársai levelet kaptak a Nők Lapjától, amelyben felhívták a tanácsi dolgozók figyelmét, hogy még mindig vannak koldusok Budapesten, közelebbit azonban nem tudtak mondani az illetők személyazonosságáról ? idéz egy korabeli esetet Horváth Sándor.
"Rontják a városképet"
Az egyik eljárás következtében egyikőjükről, egy bizonyos S. Györgyről környezettanulmány is készült. Róla írta Kövér József rendőr főtörzsőrmester, hogy a Nyugati pályaudvarnál kolduló 39 éves "személynek műlábai vannak és a koldulás alkalmával a két mankójára támaszkodva felhúzza a pantallója mindkét szárát úgy, hogy lehet látni, hogy műlábai vannak, és a kezét kitartva kéreget. Nevezett a figyelmeztetések alkalmával elmondta, hogy mit csináljon, sehol nem veszik fel munkára, mivel műlábai vannak és hogy tüdőbeteg, és valamiből élni kell neki".
Annak ellenére, hogy a hatalom kizárólag rendészeti kérdésként tekintett a koldulásra, nem tiltották be a koldulást. 1967-ben ismét a Fővárosi Tanács elé került az ügyük, mivel úgy vélték, hogy a belvárosban elszaporodtak a koldusok, zavarják az idegenforgalmat és az utcaképet. Sós György főkapitány imamalomszerűen ismételgette a kérdés rendészeti eszközökkel való megoldásának képletét: "Igazoltatással zavarjuk őket és ha fiatalok vagy munkaképesek, akkor elvisszük őket, de öregekkel és betegekkel mit kezdjünk?" ? tette fel a kérdést. Több megoldás is szóba került, de a rendőri kitiltást a vidékiekkel szemben nem alkalmazhatták.
Így esett a választás a koldusok vidéki szociális otthonokba zárására. A szociális otthonok ? emlékeztet a szerző ? elsősorban a kórházi ápolást pótolták a gyakorlatban, az otthonok többségét leromlott állagú kastélyokban, laktanyákban, kolostorokban helyezték el. Az 1960-as jelentésről szóló vitán a szociális gondozásra ítéltek kapcsán került szóba megbélyegzésük is ? írja Horváth Sándor. "Van Budapesten vagy 150?200 olyan öreg, akik munkára már képtelenek, nem családban élnek, volt bűnözők vagy lumpenproletárok, akik elöregedtek és a fővárosban teljesen lakás nélkül vannak. Koldulnak és csavarognak. Nagyon rontják a városképet és különösen rossz hatással vannak az idegenforgalomra (?)"
Munkásszállók és hajléktalankérdés
Mint azt Horváth Sándor idézett munkájában megjegyzi, a hajléktalanokról csak az 1956-os harcok során megrongálódott lakások kapcsán volt ildomos beszélni. Ebből kifolyólag hajléktalankérdés egyáltalán nem létezett, csupán a munkásszállók kérdése került be a hivatalos diskurzusba. Itt nemcsak a hetente-havonta a fővárosba ingázó munkások éltek, hanem az időszaki munkából élő hajléktalanok is. A szociológia a nyolcvanas évek óta kezdte el használni a hajléktalan elnevezést, s azokat is ezzel a kifejezéssel illették, akik nem rendelkeztek állandó lakóhellyel. A főváros által fenntartott munkásszállók közül kiemelkedett a XIII. kerületi Dózsa György úti munkásotthon. Az egykori Népszálló 1912-ben angol mintára az ágyrajáróknak épült, s a két világháború között a legnagyobb hajléktalanmenhelynek számított.
A hatvanas évek budapesti szociálpolitikájában a munkásszállók és a burkoltan kezelt hajléktalankérdés lehetőséget adott a városi igazgatás számára, hogy gondoskodjanak a leginkább kiszolgáltatott emberekről. A normatív megközelítés miatt nem hajléktalanokról, hanem csavargókról, részegeskedőkről beszéltek, így úgy tűnt, mintha a hajléktalankérdés egyáltalán nem létezne.
Csövesek, csavargók, közveszélyes munkakerülők
Azt már Nagy Terézia egy 2009-es tanulmányában is megállapította, hogy a szocializmusban nem létezett hajléktalanság, a szegénység tabutéma volt. A csavargók az utcán, a városok között és vidéken kóboroltak, alkalmi munkát is elvállaltak, de alapvetően a könnyű pénzkereseti lehetőségeket részesítették előnyben. Egy részük a szabadságvágytól vezérelve fogott vándorbotot, különösen nyáron, amikor többen is kiköltöztek a szabad ég alá.
A csövesek hasonló életmódot folytattak, azzal a különbséggel, hogy elsősorban a nagyvárosok terein és koncerteken jelentek meg. Valószínűleg innen az elnevezés, mivel az épülő lakótelepek házaihoz használt csövekben húzták meg magukat. Mások egészen más okokból kifolyólag kerültek közéjük: bűntény, iskolai kudarc miatt, gyermektartási kötelezettség elől menekülve. A fiatalok alkalmi munkából, illegális jövedelmekből tartották fenn magukat (lopás, lejmolás, prostitúció stb.), míg az idősebbek hulladékot gyűjtöttek, vagy arannyal kereskedtek.
Azokat, akik az iskolából nem munkahelyre, vagy az egyik munkahely elhagyása után nem egy másikra mentek, élősdinek, közveszélyes munkakerülőnek nevezték. Ők az utcát csak nyáron "vették igénybe", általában nyaralókban, szanálásra ítélt házakban, engedély nélkül épített viskókban, ágybérleteken hajtották álomra a fejüket. Az egykori közveszélyes munkakerülőkkel készített interjúkból kiderült, hogy sokan választották ideiglenes szállásként munkásszállót, kórházat, elmegyógyintézetet vagy börtönt.
