„Háló nélküli mutatványt adunk elő” – Húszéves a Momentán Társulat

Színpad

A húszéves Momentán Társulat november 19-én jubileumi estet ad az Akváriumban, tudtuk meg október 10-ei sajtótájékoztatójukon, aztán tűzijátékszerű ízelítőt kaptunk két évtized alatt tökéletesre csiszolt improvizációs technikáikból. És kaptunk még valamit, amire talán az életbölcsesség a legjobb szó.

A sajtótájékoztatót – a társulat első sajtótájékoztatóját húsz évvel ezelőtti megalapítása óta! – Kiss Gyöngyvér ügyvezető nyitja meg, azt hangsúlyozva, hogy az alkalom célja annak megmutatása, mi minden még a Momentán; mennyi mindennel foglalkoznak improvizációs előadások létrehozásán túl is. Várady Zsuzsi, a társulat tagja folytatja azzal, hogy nemsokára a háromezredik előadásukhoz érkeznek, a RögvEst című estnek, a Momentán „kapudrogjának” pedig az ezerötszázadikjához. 13 éve az Ó utca 4. az otthonuk, amelynek helyiségeit nemrég saját erőből, a rajongók közreműködésével megszépítették (valóban szépek, jó atmoszférájúak lettek), és rendezvényhelyszínként is hasznosítani szeretnék. A jubileum alkalmából november 19-én az Akváriumban lesz előadásuk meglepetésvendégekkel, zenei betétekkel.

Történetük 2003-ban, Földessy Margit drámastúdiójában kezdődött, ahol megismerték egymást. Művészi koncepciójuk egybeesik az életszemléletükkel, és a humor áll a középpontjában. A sok év során rengeteg híres vendégük volt, köztük Presser Gábor, Pogány Judit, Mácsai Pál és Barabási Albert-László. Tízféle előadásuk van: családi, színházi, filmes, lélekbúvárkodós-szakértős, aztán az úgynevezett standupkoncert improvizált zeneszámokkal. Oktatnak is, többek közt pedagógusokat. Online előadás-sorozatuk, a fiataloknak a felelős alkoholfogyasztásról szóló Smashed lassan a nyolcvanadik alkalmához ér. Hétvégi képzéseket és céges workshopokat, tréningeket is tartanak. Sokat utaznak itthon is, határon túl is, és a Művészetek Völgyében saját udvaruk van, amelyben tíz nap alatt nyolcvan esemény és hatvan előadás szokott lezajlani.

Eddig tart a sajtótájékoztató, de a teljes programnak még koránt sincs vége, mert a társulat a középre pattanó Bódy Gergő műsorvezető segítségével előkészületeket tesz, hogy ízelítőt adjon RögvEst című előadásukból. Így szeretnék velünk megismertetni az improvizációs színház működésének alapelveit.

Az első kísérlet erre az improvizációs játék, amelynek során minden színészük odamegy egy-egy újságíróhoz, hogy a Gergő által kiáltott szavakra páronként rávágjuk, ami eszünkbe jut. Lisztes Linda és én mind az öt alkalommal mást mondunk, Gergő szerint azonban a Momentánnál a nulla pont egyenértékű az öttel (?). Úgy érzem, valamit elrontottam, és kissé a beígért ismerkedéstől is tartok, amire ahhoz van szükség, hogy a társulat jelen levő tagjai: Boldoghy Borbála, Várady Zsuzsi, Harsányi Bence, Kiskovács Attila, Lisztes Linda, Molnár Levente és Pirisi László „belőlünk” dolgozhassanak. Egy kolléganő azonban szerencsére közlékenyebb nálam, és miután megígérik, hogy Pirisi László közreműködésével énekelni fognak neki – róla! –, elárulja, hogy számára az szokott lenni a legnagyobb szakmai kihívás, amikor a főszerkesztő a lapzárta előtt négy nappal szól, hogy négy oldal váratlanul üres lett, és neki kellene őket megtöltenie. Azt is megtudjuk, hogy szabadidejében gyakran fut a Duna-parton. Ami ezután következik, az maga a varázslat: négy színészük komplett dalt – mindegyikük egy-egy önálló, ám összecsengő versszakot – énekel róla. Ez olyasféle szemfényvesztésnek tűnik számomra, mint a hasbeszélő mutatvány: lehetetlennek tűnik, és mégis megtörténik. És noha csupán néhány perc alatt zajlik le az egész, kimunkáltnak ható dalt hallunk, amelynek nyomán a dal hősét valóban futni meg güzülni látjuk a lelki szemeinkkel. Ami pár perce csupán egy-két semleges információ volt, most már élet.

A következő produkció a mesemondás a szintén általunk kitalált kortárs festőnőről, hol pozitív, hol negatív fordulatokkal, attól függően, hogy a műsorvezető melyiknek csenget: ennek fordulatai is őrületesek és őrült viccesek, de közben a mai magyar művészsorsról írt gyilkos szatíraként is felfoghatók. Van abban valami abszurd, végletesen pazarló, hogy ezek az értékek a pillanatéi maradnak, és öt perc múlva már meg is feledkezünk róluk, holott talán fel kellene őket venni, le kellene őket írni, és kötetben kiadni vagy YouTube-csatornán örök életűvé tenni.

Az újabb truváj interjú a Magyar Nemzeti Bank képzelt alelnökével, aki Gergő kéztartását figyelve háromféle üzemmódban válaszolgat: igazat mond, hazudik vagy terel, azaz süketel. Ez is egészen remek: magába sűríti mindenféle interjúhelyzet paródiáját.

És még nincs vége! A film, amelyet négyféle stílusban (fantasy, akció, rajzfilm, történelmi film) adnak elő a színészek, egy kibertámadás és a munka elől menekülni igyekvő újságírók, valamint a következő lapszám elkészítésének viszontagságai körül forog, és olyasféle tűzijáték, stílusparódia-sorozat, hogy legszívesebben a képzelt film összes másfél órás változatát megnézném – és ami a leghihetetlenebb: a társulat tagjai képesek elhitetni, hogy ezek a filmek valóban léteznek, ők most csupán ízelítőt kínálnak belőlük.

A sajtótájékoztató következő, levezető szakasza az élő könyvtár. A színészeket a társulat életére, történetére, képzéseire vagy a bázisuk felújítására vonatkozó kérdésekről lehet faggatni. Én Várady Zsuzsihoz megyek, aki a kulisszatitkok felelőse. Amit csináltok, olyan, mint a bűvészmutatványok – mondom neki –, amelyek láttán az ember azonnal a trükkre kíváncsi, és valamiféle csalásra gyanakszik, mert nem hiszi, hogy amit lát, igaz lehet. Így voltam én például a villámgyorsan összerakott dallal. Túl jó volt ahhoz, hogy hihető legyen: valóban ott és akkor készült. Zsuzsi ezt dicséretnek veszi, és biztosít róla, hogy semmiféle csalás nem volt a dologban. Hacsak a rengeteg gyakorlást, felhalmozott ismeretet, a rutint, az előadók egymáshoz kapcsolódását és összeszokottságát nem vesszük annak. Valóban minden ott és akkor születik, de a váz, a dallam már készen áll, ők pedig abban a néhány percben a kapott infók alapján fejben villámgyorsan „megírják” a versszakukat.

„Csak magunkból építkezhetünk – mondja Zsuzsi –, ezért tájékozottnak, olvasottnak kell lennünk.” Amikor arról kérdezem, szerinte milyen téren fejlődött legtöbbet a társulat, egyrészt az a válasza, hogy drámai erőben, másrészt az, hogy hosszabb, komplex történetek elbeszélésében. Erről az jut eszembe, hogy mennyire nehéz lehet humorosnak és mélynek lenni egyszerre, ezért arról érdeklődöm, mi kell ahhoz, hogy egy-egy este ne csak „alakoskodás” legyen, hanem igaz is. Hiszen tudjuk: a magánéletben vannak profi hazudozók, akik képesek remekül, tökéletes elhitetőerővel előadni valami teljesen hamisat. Mélység szempontjából természetesen vannak gyengébb és erősebb estek, amelyek után mindenki érzi, hogy valóban történt valami. De hogy mitől függ, melyik milyen lesz, arra csak az lehet a jó válasz, hogy a csillagok állása, a közönség és a színészek pillanatnyi kondíciója dönt róla, tudom meg.

Mi a helyzet az ismétlődésekkel, a rutin káros hatásaival, vagyis azzal, hogy ők már akkor is le tudnak adni egy-egy improvizációs estet, ha álmukból felébresztik őket? „Ami nálunk történik, egyszeri és megismételhetetlen. És valóban, velünk is megtörténik, nincsenek üresjáratok. Háló nélküli mutatványt adunk elő: ha hibázunk, leesünk” – válaszolja Zsuzsi. – „Mivel családias közösség vagyunk, ha valamelyikünk bármilyen okból rossz lelkiállapotban van, nem parancsoljuk a színpadra, hanem beugrunk helyette. Már csak azért is így kell lennie, mert az imprószínház alapja az egymásra figyelés, az elfogadás és a csapatszellem.”

Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu