Shrek Tímea első novelláskötetét tartom a kezemben. A kemény borítón két, csapdába esett figura: gyerekkorom paraszt nénije és bácsija fekete gumicsizmában, kopottas mellényben, vastag kucsmában és fejkendőben. Csapdájukat maguknak ásták – ezúttal a szó szoros értelmében, hiszen körbeásták, pontosabban körbeásózták magukat. Hová lépjenek tovább? A dolgok bevett rendje szerint az ásózás után – különösen ilyenkor, a tavasz közeledtét lesve – a vetésben és ültetésben, végső soron pedig a kizöldülésben, a termésben és az életben reménykedünk. Ám a kép alatt ott áll a kiábrándító cím: Halott föld ez.
De hát mitől halott? Létezik, hogy semmi sem él meg itt; hogy üres, mint amilyennek a sivatag a szárazság hosszú hónapjai alatt tűnik? Soha nem is volt eleven, vagy csak később hintették be sóval, ahogy az ószövetségbeli Sikemet és a legendák Karthágóját? Éppenséggel egyiket se állíthatnánk róla. Hiszen terem itt százféle alak, ezernyi lény. Ám ahogyan a fák, úgy a föld is a gyümölcseiről ismerszik meg, ezért elsősorban azt vizsgáljuk: ehető-e számunkra, amit kínál vagy sem?
A föld, amelyről Shrek Tímea ír, a nyomorba ájult kárpátaljai cigánytelepek, az úgynevezett táborok nehezen emészthető gyümölcsöket teremnek. Olyanokat, amelyeket nem szívesen veszünk észre, és amelyek létezéséről szeretnénk megfeledkezni, mert már a puszta gondolatuk is megzavarja hétköznapjaink monoton menetelését. Ha megkóstoljuk őket, elrontják az étvágyunkat, utánuk pedig a cukor is megkeseredik a szánkban, és álmatlanul forgolódunk tőlük. Hát miért akarnánk rendszeresen fogyasztani belőlük?
A szerző mesél. Egyik történet követi a másikat, és nekünk oda a nyugalmunk. Közelről ismerjük meg a strukturális agresszió természetét: hogy talán nem mi magunk, te vagy én, a két kezünkkel követjük el az erőszakot, hanem egyszerűen hagyjuk, hogy megtörténjen, mert ilyen a világunk szerkezete. Belesimulunk. Élünk kiszorítva a tudatunkból, hogy vannak árvaházba kerülő, kiszolgáltatott gyerekek, apjuk által abuzált vagy anyjuk által eladott kislányok, gyilkosságra vetemedő kamaszok, valódi kis mauglik; olyanok, akik sehogyan sem tudják a szívük, lelkük, szellemük sebeinek sajgását tompítani, akiknek csak pillanatokra sikerül kilebegniük ellenséges környezetükből, amikor fejüket nejlonzacskóba fúrva mélyeket szippantanak a ragasztóból. Vannak megnyomorítottan koldulók, akik egy nap a budiba fulladnak.
„Amikor az iskola közelébe értem, egy apró kisfiút pillantottam meg, aki veszettül rázta a bejárati ajtó kilincsét. Hiába, zárva volt. Felhívtam az őrt, aki néhány perc múlva hatalmas kulcscsomót lógatva meg is jött a szomszédból.
– Már megint itt vagy? – veszekedett a gyerekkel. – Ilyenkor még nem kell jönni! Mi van, nem ismered az órát?
– Nem – válaszolta halkan a kisfiú.
– És anyád sem? Ő sem? Hogy lehet ilyen korán elindulni?
– Nem tudom, hogy ismeri-e, tegnap este kidobtak a házból, a kutyaólban aludtam, ma még nem láttam anyámat.”
Az első, Kék sáv című novellaciklus mindenképp a kötet erőssége. Megfogalmazásában szikár, nem keni el a dolgokat, nem szépít és nem kendőz; éles tükröt tart, amelyben nemcsak a borzalmakat, hanem magunkat is szemlélhetjük.
A Zöld sáv című második részben Kárpátalja kitaszítottjairól némiképp magára a beszélőre és tágabb családi környezetére kerül át a fókusz – ami által az írások valamicskét veszítenek drámaiságukból és szociográfiai mélységükből, de még így is láttatják a nagyobb képet. Ebben a részben annak is jelét adja a szerző, hogy vonzódik a misztikumhoz – Poe-hoz, Stephen Kinghez, mint a vele készített interjúban is elárulta –, mert helyenként a rejtélyessel is kísérletezni próbál. Első kötet, és Shrek, mint a legtöbb elsőkötetes szerző, olykor még nem bízik eléggé az olvasóban, és azt is megmagyarázza, amit nem kellene kimondani, például hogy az a szekrény képzeletbeli, vagy hogy valaki felelt neki, és ő mindent értett. Ám ez a legkevesebb: a bizalom idővel kiépül majd.
Ha Shrek Tímea rövid prózáinak olvasása után egyetlen szóra kellene asszociálnom, az a „mégis” lenne.
Reményvesztett világ, mégis élnek benne. Elvadult, kulturálatlan táj, mégis ott küzd benne a kárpátaljai tanár, aki sutba dobja a Fodor Ákostól tanult, „legyen erőd lent hagyni, amit nincs erőd följebb emelni” kurta-furcsa bölcsességet, és bár nincs ereje felemelni, nap nap után nekifeszül. Nem tudja megtölteni a szíveket könyörülettel, a fejeket akadémikus tudással, percekre mégis szeretetet ad, elülteti egy-egy ismeret magvacskáját, és bízik benne, hogy kisarjad. Mégis és mindenek ellenére. Talán mert Lukács evangélistával együtt hiszi, hogy „akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon”.
Így kívánok én is nemcsak okosan értő és elemző olvasókat, hanem szívükkel is befogadókat Shrek Tímeának – olyanokat, akik a kötetet nappalijuk kényelmében lapozgatva tudják: mivel rájuk több van bízva, hát többel is tartoznak azoknak, akiknek jóformán semmijük sincs. Hiszen a fényt sosem az alagút végén, hanem magunkban találjuk meg – ha kitartóan keressük.
