„Bedobtak a mély vízbe” – Shrek Tímea az otthon békéjéről

„Az otthon az, ahol béke van” – hallottam tőled egy videófelvételen. Mivel 2023 januárjának végén faggatlak, a dolog szomorúan aktuális, hiszen Kárpátalja a háborút nyögő Ukrajnához tartozik. Hogyan tudott otthonod maradni Kárpátalja és Beregszász most, hogy nincs béke?

Nekem sohasem lesz más hazám és szülőföldem. Beregszászban nőttem fel, mindig is itt akartam élni. Volt választásunk, döntöttünk. Házam, udvarom, kertem és otthonom bárhol lehet a világban, ezek csupán materiális dolgok. Ám az igazi Otthonom mindig itt lesz. Kárpátalja még mindig, a szó legszorosabb értelmében is a béke szigete. Az elmúlt évtizedek során már beleszoktunk vagy inkább hozzászoktunk a magyarokat érő támadásokhoz, de amíg nem lőnek, addig még mindig azt mondom, hogy nyugalom van. Igyekszünk tovább tenni a dolgunkat, az asszonyok a férfiak munkáját is elvégzik, s mivel türelmes és békés nép vagyunk, kivárjuk, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége.

Prózádban nem kifejezetten békés, idilli otthonokról és élethelyzetekről írsz. Novelláidat a kilátástalan nyomor, az anyagi és szellemi értelemben vett mélyszegénység jellemzi. Hogyan váltál megrázó gyereksorsok ismerőjévé, drámai életek krónikásává?

Igazából nem tudom. Nekem egyszerűen közöttük kellett megtalálnom a helyem. Több mint tíz évvel ezelőtt kerültem a Beregszászi Opre Roma Gimnáziumba, teljesen véletlenül. A szakdolgozatomhoz készítettem interjúkat, ismeretlenül léptem be az iskola ajtaján. Az igazgatónő, Kudron Ágnes szívesen segített, és cserébe elkérte a telefonszámomat. Körülbelül két hét múlva felhívott, hogy tudnék-e néhány órát helyettesíteni. Szívesen vállaltam.

A kezdet rettenetesen nehéz volt. Bedobtak a mély vízbe mindenféle gyakorlat nélkül, fel kellett találnom magam. Az osztályokban huszonöt-harminc gyerek ült, mindegyiket le kellett foglalnom. Teljesen másmilyenek voltak, mint amilyen gyerekekkel a főiskolai gyakorlaton foglalkoztunk. Semmilyen módszertan nem illett hozzájuk. Tanácsokért fordultam a tanáraimhoz, de mindegyikőjük azt mondta, hogy ebbe bele kell tanulni, és majd idővel ráérzek. Néhány hónap alatt valóban belejöttem a gyakorlatba. Sikerült rátalálnom a számukra legérdekesebb tanulási folyamatra, közös programokat szerveztünk, és egyre mélyebben beleláttam a lelkükbe, egyre jobban megismertem őket és a környezetüket.

Amikor először mentünk el a kollégáimmal a helyi cigánytáborba, figyelmeztettek, hogy sok pedagógus nem bírja gyomorral, és nem muszáj mennem. De ragaszkodtam hozzá, hogy látni akarom a helyet. Valóban megdöbbentettek az életkörülmények, pláne az, amikor az osztályelső gyereknek megláttam a házát. Sokuknak mindenáron segíteni akartam, hiába figyelmeztettek a többiek, hogy igazából nem lehet és nem is szabad. Ekkor döntöttem úgy, hogy legalább lélekben megpróbálom támogatni azt a néhány gyereket, akiket akkor felkaroltam. Mára pedig már nem tudnak olyat mondani, ami megdöbbentene. A táborba is bármikor elmegyek kíséret nélkül, mert már ismernek. A mindennapjaim részévé váltak, és idővel az álmatlan éjszakáim is megszűntek.

Mit gondolsz, milyen hatást gyakorolsz a világra azzal, hogy vállalod: beszámolsz azokról, akiknek a létezéséről sokszor vonakodunk tudomást venni? Magyarul: van-e az írónak társadalmi felelőssége?

Az író embereknek is megvan a civil foglalkozásuk és végzettségük. Mindenki ott állja meg a helyét, ahol kell, van társadalmi felelőssége. Ha az írások szemszögéből nézzük: ami a publikum elé kerül, az véleményformáló. Nemhiába mondják, hogy „a szó veszélyes fegyver”.

Manapság divatos kifejezések a „terápiás írás” meg a „traumairodalom”. Mit gondolsz róluk? Valóban segít az írás az átélt borzalmakat feldolgozni? És segít-e az olvasóknak? Kapsz-e visszajelzéseket erre vonatkozóan?

Hiszek abban, hogy könnyebb lehet az ember terhe, ha valakinek elmondja a gondját vagy leírja. Minél többször gondolja át, annál hamarabb lesz képes feldolgozni a vele történteket. Épp ezért nem szeretem, ha valaki azt a tanácsot adja a másiknak, hogy „ne rágódj rajta”. Ez sablonos mondat, bár általában a legjobb szándék vezérli. Ha valakinek segíteni akarunk, hagyjuk, hogy hadd mondja csak el, ami a lelkét nyomja.

Rengeteg helyen megfordultam a Halott föld ezzel. És sok helyen találtam pedagógustársakra, akik hasonló helyzetekkel szembesültek. Nemegyszer azt mondták, hogy úgy érezték, mintha ők írták volna a novelláimat. Egy magyarországi tanítónő, miután olvasta a könyvemet, a segítségemet kérte egy Kárpátaljáról elköltözött roma család ügyében. Máskor pedig egy-egy novellámmal megríkattam a hallgatóságot. Ennél több visszajelzés nem kell.

Mi táplálja a tüzedet? Naponta találkozol a kilátástalansággal, mégsem tűnik úgy, hogy megkeseredtél volna. Honnan az erő, ami talán elengedhetetlen is, ha valaki fiatal anya?

A közel kétéves szabadságom alatt volt időm szellemileg megpihenni. Amikor tavaly szeptemberben ismét munkába álltam, úgy éreztem, hogy nem hagytam ki semmit, viszont a terhességem és a kicsi gyerek mellett nem foglalkoztam eleget az írással. Bevallom: ki is estem a gyakorlatból. Ám egyetlen percét sem bánom a kihagyásnak, hiszen amikor édesanya lettem, a világ legcsodálatosabb érzését tapasztaltam meg. Szavakkal nem lehet kifejezni. Az erőt pedig mindig a gyerekekből merítettem, mert ők még őszinték és végtelenül hálásak.

Nemcsak írsz, hanem irodalomszervezői tevékenységedről is ismernek, többekkel együtt irodalmi szervezetet alapítottatok. Honnan vetted az ötletet, és mi kellett a megvalósításához?

Kárpátalja fiatal, életerős irodalmi társaságának tagjaiként, Dupka György és Vári Fábián László szellemi útmutatását és tanácsait megfogadva megalakítottuk a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságot. Emlékszem, Laci bácsi azt mondta, hogy „fiatalok, vagy csináljátok rendesen, vagy sehogy”. Azért jegyeztettük be a szervezetet, hogy megmutassuk: komolyan gondoljuk. Támogatást a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézettől és a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségétől kaptunk. Az akkor indultak közül majdnem mindenki a pályán maradt, de természetesen voltak változások, fájó búcsúk is.

Mióta tudod, hogy író vagy? Melyik volt az a szöveged, amelyre azt mondtad, hogy igen, ez már irodalom?

Vári Fábián László mondta azt a Maugli című novellámra, hogy közölhető, írjak még ilyet. 2013 januárjában jelent meg a kárpátaljai Együtt című folyóiratban, az első publikált írásom volt. Még mindig kételkedem benne, mit lehet publikálni abból, amiket írok, de ez szerintem csak jó, mert amíg így marad, tudni fogok fejlődni.

Az ösztönös, ihletett írás fázisát követően mekkora szerepet kap nálad a szerkesztés? Hányszor olvasol újra egy-egy szöveget, mennyit toldasz be és törölsz?

Képes vagyok a szövegeimbe hónapok múlva is belejavítani. Kezdetben viszont nagyon nehéz volt javítanom bennük, mert annyira magaménak éreztem őket, és sértődött voltam, ha valaki tanácsot adott. Mára már tízszer is átolvasom a szövegeimet, bármit kitörlök és újraírok; a férjem, Marcsák Gergely költő pedig a legnagyobb kritikusom. Igyekszem minden irodalmi szövegemet neki megmutatni, vele véleményeztetni.

Egyesek szerint a tehetség, mások szerint az írásmesterség szorgalmas gyakorlása nyom többet a latban. Te melyik mellett tennéd le a garast?

Mindkettő fontos. A tehetség szorgalom és kitartás nélkül semmit sem ér, és ugyanez igaz visszafelé is.

Kiket olvasol szívesen? Vannak-e olyan írók, akiket szellemi elődeidnek tartasz? Móricz szikár párbeszédei és Csáth Géza komorsága jut eszembe az írásaidról.

Teljesen jól tippelsz, és tedd még ezek mellé Edgar Allan Poe-t, Stephen Kinget. Szeretem a kortárs irodalmat, már ha közérthető, és a meséket.

Szeretném valami széppel és reményteljessel befejezni az interjút, ezért arra kérlek, meséld el a legkedvesebb olyan emléked, amely kárpátaljai gyerekekhez kötődik.

Rengeteg történet van a fejemben, és olyan jó rájuk visszagondolni! Van egy rövidke párbeszéd, ami gyakran eszembe jut. Igaz, kellene hozzá a környezet és a hangsúly is, de tegyünk egy próbát. Az egyik kárpátaljai irodalmi karavánon teljes komolysággal megkérdezte tőlünk egy gyerek:

– Maguk írók?
– Igen – mondtuk.
– De hát a tankönyvben az írók már meghaltak!

Erre már csak nevetni tudtunk, válaszolni nem.

Fotók: Onda Péter / KMI