Hangolás - THE ARTIST - A NÉMAFILMES

Az első videoklip, amit leadtak a Music TV-n, a Video Killed the Radio Star volt a The Bugglestől ? a némafilmkorszak utáni első hangosfilmként pedig A némafilmest kellett volna levetíteni Hollywoodban (ha nem nyolcvan évvel később készült volna el). Michel Hazanavicius agyondicsért, 10 Oscarra jelölt stílusgyakorlata ennek a korszaknak állít emléket: George Valentin, a némafilmek legnagyobb sztárjának lába alól kicsúszik a talaj, amikor stúdiója ? meghajolva a korszellem előtt ? belekezd a talkie-k, a hangosfilmek gyártásába, sutba dobva ezzel a régi, nagy, de hangtalan neveket. Valentin felfedezettje, egy elragadó színésznő pedig eközben épp olyan gyorsan lesz egyre népszerűbb az új világban, ahogyan a férfi kerül egyre mélyebben a gödörbe ? és ahogy az egyenesek a végtelenben, az ellentétes irányú pályaívek a filmvégeken, pontosabban a happy endeknél találkoznak.

Jean Dujardin és Bérénice Bejo

Hazanavicius két feladatot vállalt, de csak egyet teljesített: A némafilmes tisztelgésnek tökéletes, filmként viszont szinte szóra sem érdemes. Autentikus, fekete-fehér némafilmről van szó, amelyben nem csak a betűtípusok, a zene vagy az egyéb stiláris alapvetések tükrözik a húszas évek filmgyártását, de a technikai finomságok is: a filmet az akkoriban még nem használt zoom-technika nélkül, 1.33:1-es képarányban (azaz nem szélesvászonra, hanem szinte négyzet alakban) vették fel. És persze ? mégis csak a huszonegyedik századról van szó ? beköszön a posztmodern is: Hazanavicius végig játszik (méghozzá nagyon elegánsan) a némafilm-hangosfilm ellentéttel, úgy az álomjelenetben, mint a film végén; nem csak a hangok remekül előkészített behozásával, de olyan ötletekkel is, mint hogy George Valentin végül megszólal, míg a színésznő egyszer sem, holott éppenséggel ő volna a hangosfilmsztár.

Bérénice Bejo

Ugyanez a tisztelgés ? ráadásul épp ilyen stílusosan ? megvan a sztoriban is, csak abból már kimaradt az a posztmodern látásmód, amely a formai megvalósítást különlegessé tette. A történet ugyanis egy percig sem lép ki egy fekete-fehérsége ellenére is rózsaszín, naiv tündérmese keretei közül: a karakterek épp olyan egyszerűek, a fordulatok épp olyan kiszámíthatóak, a lelki ?mélységek? épp olyan sekélyek, a problémaábrázolás épp olyan butuska, a poénok épp olyan egyértelműek, mintha tényleg nyolcvan évvel ezelőtt készült volna el a film. Még a főhős, Jean Dujardin sem mutat meg többet karakteréből, mint amit a nagy, jellegzetesen némafilmes gesztusokkal meg lehet ? partnernőjében, Bérénice Bejóban legalább van egy kis titokzatosság, amitől sosem lehet pontosan tudni, hogy mi lesz a következő lépése.

Jean Dujardin

Persze, remek az ötlet, szép a megvalósítás, bájos egy film ez így is ? de az igazán szép teljesítmény az lett volna, ha ennél a bájnál valamivel mégiscsak többet tud adni ez A némafilmes című némafilm.