Metallica (képünk nem a tegnap esti koncertenkészült)
Nem vagyok hangtechnikus, de azt könnyen elhiszem, hogy egy akkora szabad teret, mint a Puskás Ferenc Stadion, nehéz lehet jól hangosítani, hiszen a színpadtól (szerény becsléssel) jó száz méterre is ülnek még emberek. Másfelől viszont megfordul az ember fejében, hogy ha a legolcsóbb jegy is tízezer forint, talán jogosan várná az a jó tíz-tizenkét ezer vendég is, aki a lelátókon ül, hogy élvezhető legyen a koncert egy el nem hanyagolható összetevője: a hanghatás is.
Az amerikai High on Fire eleddig egyetlen egyszer járt Magyarországon (akkor Gödöllőn), s azt a koncertet azóta is sokan legendásnak tartják ? lehetett volna szenzáció, hogy jó néhány év után újra itt vannak, a Metallica előzenekaraként; s a Volbeat fellépését is meglehetősen nagy hazai rajongótábor várta. Mégis kár rájuk szót vesztegetni: bár a Volbeat valamicskével jobban járt, a High on Fire épp csak egy hajszálnyival szólt gyengébben, mint ha valamelyik lemezüket egy számítógépbontóból szerzett nyolcéves laptop két wattos beépített hangszóróján kíséreltük volna meg lejátszani ? a szomszéd szobában. Koncertélményről így szó sem volt ? reméljük, eljönnek valamikor újra.
Ha ilyen hangzással kezdődött volna a Metallica koncertje is, a tisztelt egybegyűltek alighanem szétszedik a stadiont ? márpedig, lássuk be, ahhoz nem kéne túl nagy munka ?, ám már az első dobütésnél hallatszott, hogy van azért olyan a technikusok között, aki tudja, milyen a normális hangerő, legfeljebb nem mindig érdekli. Igaz, a kezdő Creeping Death és az azt követő For Whom The Bell Tolls alatt erősen kellett fülelni, hogy a szövegek is kivehetőek legyenek ? vagy a már kárhoztatott hangzás miatt, vagy mert az ülőhelyek és a színpad közti felbecsülhetetlennek tetsző távolság felemésztette az énekhang jó részét. Ez egyébként végig probléma maradt, elsősorban az ének terén, de azt sem volt mindig könnyű eldönteni, hogy vajon a zenészeknek nem sikerült mindig megfelelően felidézni, hogy hogyan is szól az adott dal, vagy csak a hangok légtérbeli összemosódása adott okot ilyen rosszmájú feltételezésekre. (Kivéve a dobos Lars Ulrich esetét: nála egyértelmű volt, hogy bár örömmel és látványosan, a dobcucc mellől fel-felállva játszik, a teljesítménye ingadozó, és inkább a dob mellett ugrálva vert cintányérok maradnak meg róla emlékként, s nem pedig a minden körülmények között megbízható precizitás.)
Azonban a Metallica, tartson zűrös ügyeikről ? az elvonókról, csoportterápiás fennmaradási tréningről, saját (MP3-letöltő) rajongóik üldözéséről ? bárki bármit, mégsem véletlenül vagy érdemtelenül az egyik legnagyobb a világon. Mert élőben meghallgatni a One-t egy jó adag pirotechnikával fűszerezve (kedves, rózsaszín tűzijátékkal), látni a négy zenészen a lelkesedést az Enter Sandman közben ? mégiscsak kárpótol mindenért. Főleg úgy, hogy James Hetfield énekes a lehető legpozitívabb csalódás mindazoknak, akik a fent vázolt ügyek sajtómegjelenéséből raknák össze a személyiségét: szimpatikus, van öniróniája (?Énekeljen mindenki, még akkor is, ha nem tud ? én is így csináltam karriert!?), és bár vannak erősen papírízű szólamai (?Mi azért vagyunk itt, hogy ti jól érezzétek magatokat, mert ha ti boldogok vagytok, akkor mi is boldogok vagyunk?), alapvetően mégis őszintének tűnik ? a hangja pedig harminc év aktív turnézás után sem hagy kívánnivalót maga után.
Egy több meglepetést tartogató, külön Budapestre összeállított setlist, külön blokkal az új lemez (szerencsére jobb) számainak, sok klasszikus mellett több kevésbé agyonjátszott számmal ? ennél valószínűleg egy rajongó sem kívánhat sokkal többet. Ha pedig az embernek volt olyan szerencséje, hogy látó- és hallótávolságon belül legyen a színpadhoz képest, talán még az élmény is teljes lehetett.
