Szambüké
A hellén tudósok bíztak a szírek és a föníciaiak ízlésében, amikor feltalálták az éleshangú szambükét, amely leginkább a mai hárfákra hasonlít. Az eredetétől függetlenül a hangszer egzotikus hangzása rendkívül népszerű volt a rómaiak, az athéniak és a macedónok ünnepségein. A Kr. e. 4. századi és a későbbi irodalomban a szambükén játszó nőt jelentő szambükisztria kifejezést (mint általában a női hárfást jelentő pszaltria szót) kurtizánokra használták. A római korban sambuca volt a neve egy ostromgépnek, amelynek alakja az ilyen nevű hangszerre hasonlított: ez egy hajótestekre épített létra- vagy daruszerű alkalmatosság volt, amellyel vizesárokkal védett vagy vízparton emelt erődítéseket lehetett támadni. Már az ókorban sem tudták eldönteni, vajon a haditechnikai eszköz kapta-e a nevét a hangszerről, vagy fordítva.
Gue
John Jamison történész szerint a gue a skót Shetland-szigetekről származik és a mai hegedűhöz hasonló hangszer volt. A zenész a lószőrből készült két húrt pengette és a csellóhoz hasonlóan játszhatott rajta. Az utolsó szemtanú beszámolóját, aki élőben hallhatta a gue hangját, 1809-ben jegyezték fel.
Nével
Napjainkban a tudósok többsége a névelt hárfának tekinti, de ez a nézet nehezen egyeztethető össze azzal az archeológiai ténnyel, hogy a hellenizmust megelőző időszakból a Kánaánt, az ókori Izraelt, Palesztinát magában foglaló területeken talált számos líraábrázolás mellett nem került elő hárfát ábrázoló lelet. Ennek megfelelően egy másik hipotézis is tartja magát, miszerint a nével egy ókori, közel-keleti eredetű líraféle volt, amely a kinnór-lírától abban különbözött, hogy nagyobb számú, vastagabb húrjai voltak, melyeket kézzel pengettek. Hangszerteste a folyadékok tárolására szolgáló bőrtömlőhöz hasonló formájú volt, innen kaphatta nevét. Vastagabb húrjai révén mélyebb hangja lehetett, tenor- vagy basszushangszerként szolgálhatott a Második Templom zenekarában a Kr. e. 6. század végétől. Egy ilyen hangszer ábrázolása egy Bar Kohba-érmén látható is.
Yazh
A yazh-ok különböző fajtái az ókori Indiából származnak, húrjainak száma pedig hét és huszonegy között van. A tamil zenében használták, a modern kori veena ősének tekintik. Thiruvalluvar, a Kr. e. 200-ban élt tamil költő a Thirikkural című munkájában említi ezt az ősi hangszert.
A maja trombita
Leginkább a fennmaradt festményeknek és festett vázáknak köszönhetjük, hogy a maja trombita emléke nem tűnt el örökre. A hom-tahs nevű trombiták fából, agyagból vagy tökökből készülhettek, és olyanok voltak, mint a modern didgeridoo, nagy harangokkal a végén. A fa és tök hom-tahs-ben lapos, körkörös fúvórész volt, amelyet néha méhviasszal kenhettek be, hogy a zenész ajkai jobban rátapadjanak. Az agyagtrombiták pedig olyan kúp alakú szájjal voltak ellátva, mint a modern francia kürtök.
Lituus
Hogyan lehet a 21. században előadni olyan művet, amelyben olyan hangszer is megszólal, amely eltűnt a zenetörténet süllyesztőjében? Mi sem egyszerűbb: újra meg kell építeni!
Johann Sebastian Bach 1736-ban komponált egy motettát, amelyben szerepet kap egy olyan, nyolc láb magas harci trombita, amelyet lituusnak hívnak. A hangszer valószínűleg hatalmas mérete miatt eshetett ki a pixisből. Mindezek ellenére 2009-ben az Edinburgh-i Egyetem tudósai a fennmaradt források és egy kifinomult számítógépes szoftver segítségével reprodukálták azt a lituust, amelyet Bach is használhatott.
A lituus egyébként egy etruszk eredetű, tölcséres fúvókájú hangszer. Egy hosszú, egyenes, hengeres csőből áll, amelyhez a végén visszahajló tölcsér csatlakozik. Az ábrázolások alapján a hosszúsága egy méteresre tehető. Hangképző nyílások, szelepek nélküli hangszer, natúrtrombita, tehát csak a cső természetes rezonanciáinak megfelelő hangmagasságokat lehet vele előállítani.
Felhasznált források:
http://mentalfloss.com/article/55774/8-extinct-musical-instruments-mankind-has-forgotten-how-play
Wikipédia
Összeállította: Jámbor-Miniska Zsejke
Fotó: http://mentalfloss.com/article/55774/8-extinct-musical-instruments-mankind-has-forgotten-how-play
