Izgalmas Hantai-kiállítás nyílt az Ybl Budai Kreatív Házban. Habár nem túl nagy, képes arra, hogy átfogóan bemutassa az életművet. Az alkotó minden korszakából látunk egy-egy művet, és ezek egymás mellett választ adnak arra, hogy miként jutott el a szürrealizmustól az absztrakción át a pliage technikáig.
A kiállítás kronologikusan követi végig az életművet attól a ponttól kezdve, amikor Hantai elkötelezte magát a szürrealizmus és Breton tanai mellett. Egy olyan képpel nyit, ami a művész első, az À L’Étoile scellée galériában rendezett kiállításán is szerepelt.
A mezők termékenysége című 1951-es festménye a korai párizsi évek formakísérleteit összegzi: a két részre osztott képsík izgalmas kontrasztokat villant fel: míg az alsó egység szikár, karcolt, éles vonalritmusokból építkező felület, addig felette kacskaringós, puha, ívelt formák folynak egymásba.
A sok színben pompázó alakzatok sűrű asszociációkat ébresztenek a nézőben: faágak, belek, zsinórok, madárfészek, giliszták tűnnek elő a képzeletünkben. A háttérben megjelenő geometrikus formák keretbe rendezik e burjánzó alakzatokat; mintegy gúzsba kötik, megfékezik a tobzódásukat.
Mellette szerepel az 1951-es Festmény, ami hasonlóan vizionárius, mint az előbbi mű. A kép középpontjában organikus zöld képződmény áll, amiből piros, tekervényes alkatrészek állnak ki. Olyan ez a forma, mint egy millió gubancból álló göb, ami nagyon organikus érzetet ad, miközben a kiálló alkatrészek miatt valamiféle mechanikus szerkezetként is tekinthetünk rá. A kép síkjába beúszó halszerű lény csak tovább fokozza a látomásszerűséget.
A másik oldalon látható kör égitestet szimbolizál, ami kozmikussá fokozza a látványt.
Továbbhaladva az 1953-as Festmény következik, amelynek kompozícióját egymásba tekergő és összefonódó lények alkotják. Ezek a hullámokból felépülő, zöld-kék színekben irizáló, biomorf alakzatok emberi szerveket, testrészeket idéznek fel a szemlélőben. Egyszerre alkotnak valamiféle meghatározhatatlan rendet, miközben egymásba gubancolódásuk a rendetlenség érzetét is adja.
Van ebben valami ösztönszerű, erotikus jelleg, ami miatt különösen izgalmassá válik a kompozíció. Ahogy a kiállítás egyik kurátora, Berecz Ágnes fogalmazott: „Hantai ezen a festményén a szürrealista toposszá vált freudi ösztönelméletet, Erósz és Thanatosz kettősségét egy fantazmagórikus állatvilágba helyezte át.”
A szemben levő falon három olyan mű szerepel, ami jelzi, hogy Hantai már távolabb került a szürrealizmustól, és elindult az absztrakció irányába.
Az 1954-es Festményen a hibrid, erotikus lények elveszítik testszerűségüket, és sokkal absztraktabb, anatómiai vagy botanikai illusztrációkat idéző, megnyúlt alakokká válnak. Hantai itt már különféle gesztusokkal élt, hogy eljusson a létrehozni kívánt látványig. Az alsó, szivárványszínű rétegek a karistolás, visszakaparás által tűnnek elő.
A vászon közepén lebegő, násztáncot járó formák párbeszédet folytatnak Reigl Judit korabeli festészetével.
A következő két mű pedig Pollock művészetét idézi fel a látogatóban. Hantai itt is gesztusokat fest, a fröcskölt ipari olajfestéket egy ébresztőóra hátlapjával karcolta le.
Az így létrejött kompozíciók nagyon maszkulinok, vad és agresszív érzetet adók.
Van bennük egyfajta férfias durvaság, valamiféle féktelen tombolás.
Mindkét festményen egy-egy sötét paca alól, visszatörléssel és kaparással tűnnek elő az áttetsző, színesebb foltok, amelyek összesűrűsödő, egymásba fonódó rajzolatokká állnak össze. Ezek a rajzolatok pedig éppúgy felidézik bennünk a kalligráfia művészetét, mint a graffitik világát.
Az írott és a festett jel viszonyát gondolják újra.
Ebben a teremben kiemelt helyen szerepel az 1958-as Festmény, ami fekete-vörös színeiben hordozza a vadságot, de az előbbi művekhez képest már sokkal kevésbé tobzódó. A piros vonalak kínai írásjellé állnak össze, de a kirajzoló formát absztrakt ikonként is értelmezhetjük. Ekkoriban ugyanis Hantait már erősen foglalkoztatta a festészet és a szakralitás kapcsolódási pontjainak felkutatása. Képével arra keresi a választ, hogy a modern festészet képes-e a láthatatlan és az anyagtalan tapasztalatát közvetíteni.
A másik teremben szereplő munkák Hantai gyűrt és hajtogatott festményei közül mutatnak fel néhányat.
Ahogy Berecz Ágnes írta: ezek a művek az emlékezetről szólnak, hiszen visszaidézik a biai sváb kötények mángorolt formáit. Ugyanakkor reflektálnak a klasszikus festészet duchamp-i elutasítására, Matisse papírkivágataira és Pollock csurgatott vásznaira is.
Itt szerepel például az 1964-es Bendő, ami tömör formáival a biai padlásokról lógó disznósajtok alakját idézi fel. Ez a festmény azért is izgalmas, mert olyan formát hoz be a gondolatainkba, amellyel szemben némi viszolygással vagyunk.
Amitől egyszerre akarunk elfordulni, és közelebb menni hozzá, hogy részleteiben tanulmányozzuk.
Az elmosódott élek, a piszkos árnyalatok távolságtartásra késztetnek, miközben a réseken előtűnő lágy kékek és finom lilák arra ösztönöznek, hogy alaposan szemügyre vegyük ezt a festményt.
E mű tömörségével szemben igazán üdítően hat az 1971-es Akvarell légiessége. A pasztellszínek között az alap fehérjét láttatni engedő, tagolt alakzatok tűnnek elő, amelyek a fény érzetét adják. Ez a könnyed, lágy mű tehát a szín és a fény kapcsolatát, a kép és a keret viszonyát, valamint a sík és a tér összefüggéseit vizsgálja.
Teli van játékossággal, felhőtlenséggel,
szinte mi magunk is szeretnénk bekerülni a világába.
Fontos mű az 1962-es Pliage is, ami a Mária köpenyéről elnevezett Mariales-sorozat egyik darabja. A széltől szélig haladó gyűrt ráncok Mária kék köpenyét idézik fel. Azt a pillanatot látjuk, amikor a Szűz kitárja köpenyét, és mindenkit elfogad.
Ez a mű egyszerre vibráló és békét sugárzó.
Hantai így nyilatkozott róla: „A vászon egyenletesen gyűrött, és csak a felszínen maradt hajtogatott zónák vannak festve.” A kék szín pedig nemcsak ikonográfiai jelentést hordoz, hanem Hantai édesanyjának redős kék sváb kötényét is megidézi.
A terem végében monumentális installáció zárja a tárlatot.
Egymás mellett lóg az Anamorfózis négy darabja, amelyek mint oltárképek állnak a befogadó előtt.
Berecz Ágnes ezt mondta ezekről a fekete-fehér, perspektivikusan torzított formákból felépülő szitanyomatokról: „A látás, a tér és az ábrázolás rendjét kibillentő és a festés gyakorlatát végleg leegyszerűsítő nyomatok a festészet és Hantai életművének a történetéről gondolkodnak vászon és színek nélkül, a festett képek romjain.”
A Kálmán Makláry Fine Arts galéria együttműködésével megvalósult kiállítás november 15-éig látogatható.
Fotók: Kultúra.hu/Hartyányi Norbert
