Harcsa Veronika: A zene egy ősi gyógymód, egy ősi segítség

Mit gondolsz, hogyan lehet a mai, elég magas ingerküszöbbel rendelkező közönséget ráhangolni, rányitni a klasszikus zenére?

Nagyon jó kérdés, sokan gondolkodnak ezen. Nincs rá egyértelmű válaszom, hiszen érzékelhető, hogy a komplett klasszikus zenei közösség és a jazzközösség is azon gondolkodik, hogyan lehet ezeket a műfajokat izgalmasan, élőn tartani, és hogyan lehet az elképesztő mainstream áradattal párhuzamosan bevonzani a közönséget. Talán az jelenti a helyzet kulcsát, hogy a közönségünk nagy része elfáradt a mainstreamben.

Azt érzékelem, hogy nagyon sokan nem tudnak már többet befogadni abból az iszonyatos ingeráradatból, ami nap mint nap ér minket, és nagyon sokan vágynak arra, hogy valami olyat hallgassanak, ami a felszín helyett elmélyülést kíván, ami eggyel cizelláltabb, eggyel komplexebb. Ezalatt nem csak bonyolult zenékre gondolok. Van például egy kifejezetten visszafogott, meditatív elektronikus zenei hullám, amelyet sokan kortárs klasszikus zenének hívnak. Nils Frahmra és a hozzá hasonló előadókra gondolok.

A Schubert NOW!-nak sok hasonlósága van az említett kortárs elektronikus zenékkel, mi is használunk elektronikát, improvizációt, és játszunk a hangterekkel. Bár Bolcsó Bálint elektronikus zeneszerző a klasszikus zene felől közelít, nagyon bátran nyúl beatekhez, elektronikus tánczenei elemeket is beemel a műsorunkba. Sok kibővített technikát használunk, Razvaljajeva Anasztázia hárfán kísérletezik, én pedig az énekhangommal. Olyan hangzásokat próbálunk megtalálni, amelyek nem tipikusak, főleg nem Schubert dalainak előadása esetében.

Egyszerre vagytok a „tenger mélye” és a „felszín játékos hullámzása”. Hogyan tudjátok ezt jó harmóniában csinálni úgy, hogy a zenétek egyszerre legyen klasszikus, kortárs, őszinte és igaz?

Az őszinteség a kulcs, hiszen arra van ráhatásunk. Ha az őszinteség felől próbálunk közelíteni az elvárásainknak való megfelelés, a megfelelési kényszer és a manírok helyett, akkor lesz a zenénk igaz, és akkor fogja szerintem leginkább elérni a hallgatóságot is.

Mindhárman felvállaljuk, hogy a komfortzónánkon kívül teszünk lépéseket. A két zenésztársam a klasszikus zenéből érkezik, én egyáltalán nem. Bár gyerekkorom óta része az életemnek a klasszikus zene és rajongok ezekért a dalokért, nem ezt a műfajt tanultam.

Úgyhogy nekem óriási feladat ezeknek a daloknak az eléneklése, amit a saját eszközeimmel valósítok meg. Én nem akarom imitálni azt, ahogy klasszikus énekesek közelítenek ezekhez a dalokhoz, nem is tudnám. Nekem az a célom, hogy beleálljak abba, ami a véleményem: ezek a dalok univerzálisak, és ha valaki kellő felelősséggel nyúl hozzájuk és elmélyült munkát tesz bele, akkor szerintem nagyon sokféle arcuk felfedezhető. Egy ilyen anyag nem egyik napról a másikra születik, akár egy-másfél év is eltelik az első próbától számítva addig, míg megmutatjuk a közönségnek, hogy mit hoztunk ki az adott klasszikus dalokból a saját eszközeinkkel.

Természetes módon, saját útvonalon közelítesz a klasszikus zenéhez, azt adod át, amire szívből rányíltál. Mit gondolsz, ez segíthet úgy tálalni a klasszikus zenét, hogy könnyebben kapcsolódjon hozzá a közönség?

Igen. Az a tapasztalatunk ezzel, valamint az ezt megelőző, ehhez nagyon hasonló projektünkkel, a Debussy NOW!-val, hogy alapvetően két tábora van a befogadóknak. A közönség egy része úgy szeretné hallgatni ezeket a dalokat, ahogy megismerte és megszerette őket – és ez teljesen rendben van –, egy része pedig vagy eleve nem a klasszikus felől érkezik, vagy egyszerűen nyitott az újra és szeretné máshogy hallani a dalokat, mint ahogy már esetleg ismeri őket. Utóbbiak azok, akik a leginkább vevők arra, amit csinálunk.

Mi jelenthet hidat múlt és jelen között?

Számos olyan rétege van ezeknek a daloknak, amelyeket egyetemesnek érzek, amelyek ezáltal minden emberhez szólnak és amelyek ebből fakadóan kiállják az idő próbáját. Ilyenek például a dallamok, amelyek nem időspecifikusak. A közelmúltban énekeltem improvizatívan egy gregorián műsorban, melynek dallamai a legkorábbi ismert dallamokhoz tartoznak. Ezek ugyanúgy univerzálisak és gyönyörűek, mint ahogyan a népdalok.

A dallamok mellett ugyancsak univerzális réteg a ritmika, ami Schubert dalai esetében nagyon erős és központi dolog. Megint csak egy ősi emberi ösztön, hogy reagálunk a ritmikára. Elég elképzelni egy törzsi táncot a tűz körül, ahol mindenki egyszerre lép és egyszerre dobbant. A ritmushoz való viszonyunk ősi, sok tízezer évre visszanyúló. Persze vannak korszakokhoz köthető stiláris specifikumok, de maga az, hogy a ritmus lüktetése megszólít minket, univerzális – és ehhez mi nagyon erősen nyúlunk az elektronika segítségével is, ugyanígy a dallamokhoz.

Az improvizáció is része a Schubert-estünknek. Előadjuk a dalokat kottahűen – mármint áthangszerelve, de az eredeti dallamoknak és kíséretnek megfelelően –, és közbeiktatunk improvizatív részeket, amelyek reflektálnak az adott dallamra, dalra, kompozícióra. Maga az improvizáció is egy nagyon ősi dolog. Ezt ma legtöbben a jazzhez kötik, holott sokkal-sokkal régebbre nyúlik vissza, az említett gregoriánnak is része volt. Bach idején is része volt az improvizáció a klasszikus zenének, nem beszélve a valaha volt népi, tradicionális, törzsi énekekről.  Ez egy időtlen dolog, amit használunk és amire építünk.

Még egy nagyon fontos réteg: a szöveg. Németül éneklem a dalokat, tehát nem biztos, hogy mindenki érti őket, de akár egy-egy szót elkapva, vagy csak a tájon bandukoló vándort elképzelve is erősen hathat a tartalom. A szövegek és az azokban megragadott történetek univerzálisak. Ezek emberi történetek, amelyek, ha erősek – márpedig Schubert esetében nagyon erős versekről van szó, Heine és Goethe versei is szerepelnek a dalszövegek között –, univerzálisan és korszaktól függetlenül szólnak a hallgatósághoz.

Mindehhez mi hozzáadjuk azokat a korspecifikus dolgokat – az élő elektronikát, a hárfa kibővített technikáit, az énekhang sokszínű megszólaltatását –, melyeket a 21. századhoz köthetünk.

A művészet egyik lényege az önmagunk meghaladására teret nyitó katarzis előidézése. Miként tudod olyan érzelmi és tudatállapotban előadni ezeket a darabokat, hogy akár a közönség számára idegen nyelven is hatást keltsenek?

Két irányból töltekezem. Az egyik az életem, amelyben érzelmi élmények élnek, köztük emberi kapcsolódások, olvasmányélmények és jelenleg egy friss, tizenöt hónapos történet: az anyaság. A másik töltekezési irányt maguk a dalok jelentik, amelyek elképesztően erősek, munícióval és inspirációval telik. Nem véletlen, hogy Schubertet a lied dalforma műfajának megteremtőjeként emlegetik, ő a valaha volt dalirodalom egyik legfontosabb képviselője. Jó esetben ez a két dolog találkozik a színpadon.

Miért nélkülözhetetlen a zenei gyökereinkkel való kapcsolódás?

Nélkülözhető, csak kár nélkülözni. Lehet nélküle élni, de ha valaki azt választja, hogy kapcsolódik a zenei gyökereihez, sőt, akár kutakodik, hogy milyen zenei élményeket tud saját magának szerezni, az megteremti a lehetőséget arra, hogy gazdagodjon általuk. Elképesztően zaklatott világban élünk, nagyon nagy az információdömping, nagyon nehéz megnyugodni.

Nem azt mondom, hogy ez rossz – azt mondom, hogy ez egy jelenség, ami egész biztos, hogy nem könnyű, sok nehézséget okoz. A mentális egészség a padlón van. Statisztikák szólnak erről, de az utcai közhangulat is ezt bizonyítja. A zene egy ősi gyógymód, egy ősi segítség ahhoz, hogy kapcsolódjunk a belsőnkhöz – a saját érzéseinkhez –, és kapcsolódjunk egy közösséghez. 

Elvégeztem a Pécsi Egyetem Zeneterápia képzését. Még nem dolgozom zeneterapeutaként, de a zeneterápia lényegével összhangban régóta érzem, hogy a zene segít kapcsolódni, érzéseket megélni és kifejezni magunkat, ráadásul ösztönös szinten, a szavakon túl teszi ezt.

A dallamok és a ritmus erejével segít kapcsolódni a saját, akár elnyomott érzelmeinkhez. Ez rendkívül fontos folyamat, egy lehetőség. Máshogy is lehet kapcsolódni az érzéseinkhez, de a zene velünk született kapcsolódási forma – mindenki képes rá, aki képes zenét hallgatni –, és kézenfekvő lehetőség arra, hogy javítsunk a hétköznapjaink, az életünk minőségén. Van egy szállóige, miszerint: a művészet megnyugtatja a felzaklatottakat és felébreszti a túl nyugodtakat (Art should comfort the disturbed and disturb the comfortable – Cesar A. Cruz). Segít kijönni a csigaházból, ha arra van szükség, és segít visszahúzódni oda, ha felzaklatott állapotban az jelent segítséget és menedéket.

Hogyan alakít, formál, nyit, emel téged az akár kortárs, akár klasszikus zene?

Segít kapcsolódni önmagamhoz. Egy csomó olyan rétegemet tudtam megismerni a zene által, amely nélküle ismeretlen maradt volna számomra. Nagyon sokat nyitott rajtam a zene. Olyan dolgokat tudtam kifejezni, kiénekelni, kikiabálni magamból a színpadon a zene erején keresztül, amelyeket szavakban, privát emberként a privát életemben nem tudtam. Ezek gyógyító, erősítő folyamatokká váltak. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a foglalkozásom része ez a fajta kapcsolódás önmagammal, az érzéseimmel. Persze ez néha nagy feladat, sőt akár teher is tud lenni, például egy olyan dalnál, amelyik nagyon erős érzelmeket, emlékeket mozgat bennem. Viszont mindezzel együtt az dominál, hogy a zene gyógyító, átmosó, feldolgozást segítő erejét a munkámban is meg tudom élni, ami feltöltő számomra. 

 Fotók: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu