Bartók. Nehéz ügy. Fel kell(ett) kötnie a nadrágját annak, aki egy olyan szövevényes élettörténetet kíván összefoglalni, valamilyen módon újraírni (ráadásul több irányból közelítve), mint amilyen Bartók Béláé. Talán mindenféle ecsetelés nélkül rémlenek sokak számára az olyan helyszínek, mint Nagyszentmiklós, Bécs, Budapest, Felvidék, Erdély, Amerika ? persze a bartóki értelemben. És kell elég mersz ahhoz is, hogy valaki egy könyvben helyezze el saját történeteit Bartók történeteivel, bizonyos értelemben egységet formálva belőlük. Temesi több irányból közelít, több irányból és több szűrőn keresztül láttat egy olyan egyéniséget, aki maga mindig felkutatott, közelített, megvizsgált, értelmezett, magáévá tett, és ami talán a legfontosabb: átértelmezett/átültetett (transzponált) ? bizony nagyon is jelentőségteljes dolgokat.
Felkutatni, megvizsgálni, értelmezni és felhasználni, talán nem volt más dolga Temesi Ferencnek sem, amikor belekezdett ennek a regénynek a megírásába, és talán a legjobb utat választotta azzal, hogy művét két részre bontva vezeti be az olvasót Bartók életébe. Két rész, mely valóban nagyon elkülönül egymástól; a fiatalkor, amely a magyarságról, Magyarországról, Bartóknak mindezekhez fűződő viszonyáról, útkeresésről és -találásról, gyűjtésekről, szerelemről, istenfélésről és -tagadásról, és nem utolsósorban a zenéről szól, és a relatíve idős kor, ami bizony majd? mindezekről, csakhogy már amerikai földön ? mindebből koherens egészet alkotva, hisz a bartóki életút szinte tökéletes példája annak, hogy az elmúlt nagyon is torz század hogyan hatott a művészekre, milyen inspirációt adott, s ugyanakkor hogy rombolta, tette tönkre a lélek egy részét.
E két folyam közé illeszkedik be Életrajzoló története (illetve történetei), mely egyúttal egyfajta hidat is képez azáltal, hogy megmutatja: az identitáskeresés, az identitás megtalálása és megtartása, a magyarnak-lenni-érzés az egész 20., de még a 21. században is mélyen problematikus. Három külön egység, három idősík, három különféle megszólalásmód és nyelv ? mindez fejezetekre bontva, ahol a lapszéli jel mutatja, melyik történet folytatódik éppen. A fiatal Bartóké, a már Amerikában élő idősebb Bartóké, vagy Életrajzolóé. Talán a fiatal Bartókról szóló folyamot tarthatjuk leginkább objektívnak: a fennmaradt jegyzetek, naplók, levelek, visszaemlékezések ennek a szálnak (életszakasznak) a kidolgozásához szolgáltatták a legtöbb információt. Azonban még talán egy komoly Bartók-kutatónak is fejtörést okozhat bizonyos esetekben, mi is a megtörtént valós, és mi a fikció, de Temesi Ferenc, főleg, mikor beszélteti szereplőit, egyértelművé teszi, hogy itt mégiscsak egy regényről van szó, melyben az elbeszélő az úr. Illetve Életrajzoló, ha pontos akarok lenni. Szocializmus, rendszerváltás, ?90-es évek, szerkesztőségi találkozók, ivások, nők, betegség, utazások, Budapest, Margit körút ? egy élet kellékei, helyszínei, arcai. A könyv ezen vonulata egyfajta ironikus feloldás (ha ilyen egyáltalán létezik), könnyed, legtöbbször humoros, személyes: nyelvi játékokkal teletűzdelve, időbeli ugrásokkal sem fukarkodva fog át harminc-negyven (?) évet Életrajzoló életéből (sokak életéből), aki nem kímélve senkit, egy cseppet néha kissé szószátyár módon fest le egy olyan időszakot, mely mintha átmenet lenne a bizonytalanból a felemásba. Akárcsak Bartóknál. Aki olyan elkeseredett és tévelygő volt mindig is a ?szabadság földjén?, s aki úgy halt meg, hogy nem láthatta viszont azt a helyet, amiért mindig is harcolt, élt és dolgozott.
Biztosan sokan töprengenek majd azon, mi közös van e két jellemben-személyiségben. Az alkotás, az alkotási szándék ? ez biztosnak tűnik. De hát ettől még nem kell egy regénybe tömöríteni két életutat. Ennél valami mélyebb. Valószínűleg az, hogy mindketten magyarok, akik olyan korszak(ok)ban éltek/élnek, mely látszólag feloldást hoz, de valójában inkább lelki tompasággal és kedvetlenséggel sújtja az embert. Mi lehet erre a valódi megoldás? ? nem kell nagyon sokat törni a fejünket: természetesen a zene. Ehhez hozzáfűznék itt valamit, remélem, megbocsát az olvasó. Egyszer egy szövegben leírtam valami olyasmit, hogy a zene annyi, mint nem gondolkodni semmiről, és Temesi Ferenc könyvében egy nagyon hasonló, kissé bővebben kifejtett gondolatra találtam. Idézetek tömkelege kellene ahhoz, hogy sejtése legyen az olvasónak, milyen történetek, töredékek, visszaemlékezések, szójátékok, humor, nyelvi rétegek rakódnak egymásra e könyvben. Hely híján a tanács csak az lehet, hogy hallgassanak Bartókot. Mondjuk az Allegro Barbaro-t ? hátha megjön a kedv az olvasáshoz!
A zene megkönnyebbülést hoz úgy, hogy közben nála komolyabbat talán elképzelni sem tudnék. A Bartóki zenénél meg aztán pláne nem. Temesi Ferenc könyve nemcsak bevezet egy nagyon is személyes Bartók-kép rejtelmeibe, de azt is megmutatja, hogy zene és nyelv nagyon is összetartozik, valahol egyek.
