Az augusztusi megállapodásban a kormány kötelezte magát többek között arra, hogy engedélyezi független szakszervezetek működését, korlátok közé szorítja a sajtócenzúrát és szabadon bocsátja a politikai foglyokat. Ezen kívül beleegyezett abba is, hogy széles körű társadalmi vita legyen a gazdasági reformokról, s hogy az áremelkedéseket fizetésemeléssel egyenlítsék ki. Úgy tűnt, Lengyelország rálépett az "emberarcú szocializmus" útjára.
Az aláírás utáni hónapokban a Szolidaritás, amelyet hivatalosan szeptember 17-én alapítottak meg, szakszervezetből társadalmi mozgalommá vált. Elnöke Lech Walesa villanyszerelő, sztrájkvezér lett. A Szolidaritás pályájának csúcsán tízmillió embert tömörített, a kommunista államapparátus elvesztette a társadalmi élet megszervezésének monopóliumát. A lengyel "olvadás" azonban tiszavirág-életűnek bizonyult, a sajtó kampányt kezdett a Szolidaritás ellen, tagjait egyre-másra letartóztatták.
Ezzel egy időben, 1981 nyarán, kiéleződött a gazdasági válság, sokasodtak a munkások tiltakozásai. A szükségállapot, a hadiállapot december 13-i kihirdetésével Wojciech Jaruzelski tábornok az illegalitásba kényszerítette a Szolidaritást. Ellenzékiek százait internálták, harckocsik dübörögtek a nagyvárosok utcáin, a bányászok sztrájkját a különleges egységek leverték. Este 23 órától reggel hat óráig kijárási tilalom volt érvényben, hivatalos engedélyre volt szükség ahhoz, hogy valaki az egyik vajdaságból a másikba utazzon. A polgári szabadságjogokat, ha ilyenek egyáltalán voltak az akkori Lengyelországban, felfüggesztették.
Walesa 1982 novemberében szabadult, a rendkívüli állapotot 1983. július 22-én oldották fel. Az év végén a Nobel-békedíj bizottsága is elismerte a lengyelek szabadságharcát. Decemberben Walesa felesége, Danuta férje nevében átvette a Nobel-békedíjat. Lech Walesa nem akart Oslóba utazni, mert attól félt, hogy nem engedik majd vissza.
A társadalom nem hagyta magát többé megfélemlíteni. Rendszerellenes feliratok és jelek jelentek meg a falakon, rendszeresen terjesztettek felforgató tartalmú röplapokat az utcákon. Az ellenzék megmutatta erejét a népszerű pap, Jerzy Popieluszko temetésekor. Popieluszkót 1984 októberében titkosszolgálati tisztek gyilkolták meg, búcsúztatására Varsó központjában 600 ezer ember gyűlt össze.
1988-ban újabb sztrájkhullám bénította meg az országot. Februárban az ismert ellenzéki, Bronislaw Geremek tárgyalásokat javasolt az ellenzék és a kormány között. A vezető párt, a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) titkára, Józef Czyrek csak májusban, egy sajtóbeszélgetésen reagált pozitívan a javaslatra. 1988. augusztus 31-én, nyolc évvel a történelmi jelentőségű gdanski megállapodás után találkozóra került sor Czeslaw Kiszczak belügyminiszter és Lech Walesa között. Az ellenzéki vezető a sztrájkok beszüntetésére szólított fel, a kormány megígérte a tárgyalások megkezdését az ellenzékkel. 1988 szeptemberében a Varsó melletti Magdalenkában nem hivatalos megbeszélések kezdődtek, amelyek a kerekasztal-tárgyalásokat voltak hivatottak előkészíteni.
A kerekasztal mellett két hónapon át, 1989. április 5-ig tárgyaltak a kommunista hatalmi apparátus, az akkor még illegális ellenzék és az egyház képviselői. A megállapodások kimondták a Szolidaritás működésének újraengedélyezését és az ellenzék hozzáférését a tömegtájékoztatási eszközökhöz. A Szolidaritás hozzájárult ahhoz, hogy félig-meddig demokratikus választásokat tartsanak, amelyeken a LEMP és a vele szövetséges pártok garantáltan megkapták a mandátumok 65 százalékát. Teljes egészében demokratikusak csak a felsőházi, a szenátusi választások voltak.
A június 4-i választások az ellenzék diadalát jelentették. Az alsóházban, a szejmben megszerezte az összes fennmaradt helyet, 35 százalékot ért el, míg a száz szenátori mandátumból 99-et nyert el. 1989. augusztus 24-én, csaknem tíz évvel a gdanski megállapodás után Tadeusz Mazowieckit, a Szolidaritás jelöltjét az akkori keleti tömb első nem kommunista kormányfőjévé választotta a szejm.
