Harmincnégy vizionáló és egy piros fülű művész Szentendrén
Két tárlat is nyílik novemberben Szentendrén a Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében: 8-tól a Vízió című kiállítás várja az érdeklődőket a Szentendrei Régi Művésztelepen, 12-től pedig a Karnevál Kávéház és Gasztrobár biztosít helyszínt Karátson Gábor portréinak.
A Vízió fantáziacím igen sokféle képzetet kelt: látomás, jelenés, képzelődés, káprázat, érzéki csalódás, hallucináció, álom. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete képzőművészeti tagozatának legújabb kiállításán 34 képzőművész – festő, grafikus, szobrász – reflektál a vízió témakörére. Ezek az alkotások mind művészeti nyelvükben, mind technikai megoldásukban is gazdag kínálatot nyújtanak: olaj, akril, vászon, papír, karton, montázs- és kollázstechnika, számítógépes grafika, bronz, kő, acél, réz és zamak köszön vissza ránk a kiállítótérben. A képzőművészek gondolatait is megismerhetjük: ezek a rövid szövegek nem műelemzések, hanem az alkotók személyes érzéseit és élményeit mutatják be.
Kiállító művészek: Aknay János, Ázbej Kristóf, Baksai József, Baky Péter, Bárány T. Rézia, Bereznai Péter, Bihon Győző, Budaházi Tibor, Csurka Eszter, ifj. Durkó Zsolt, Ezüst Gy. Zoltán, F. Farkas Tamás, Haász Ágnes, Jenei Zoltán, Kalmár János, Kéri Mihály, Kovács Péter Balázs – KPB, Könyv Kata, Lipcsey György, Majoros Áron Zsolt, Olajos György, Pirk László, Pistyur Imre, Puha Ferenc, Rényi Krisztina, Sárkány Győző, Széchy Beáta, Szotyory László, Tuzson-Berczeli Péter, Varga-Amár László, Vásárhelyi Antal, Verebics Katalin, Wrobel Péter, Jr. Würtz Ádám
Égi önirónia
„Egy elálló fülű ember gúnyolódása önmagán, aki úgy érzi, hogy fejében gomolyog az Ég.” Karátson Gábor kommentárja Piros fülű önarcképéhez.
Karátson Gábor értékes életművet hagyott maga után képzőművészként, grafikusként és íróként egyaránt. Festményeit és illusztrációit az egyedi látásmód, gondos kivitelezés és a különféle anyagokkal való bátor kísérletezés jellemzi. Művészetről vallott gondolatainak alaptétele, hogy bár a kép része a mindennapi valóságnak, önmagában, egy külön jelentéssel bíró valóságként is értelmezhető. 1959 után keletkezett portréi nemcsak fiatalkori önmagának, hanem barátainak, rokonainak állítanak emlékművet. Művei aprólékos, rétegezett kidolgozása azt az érzetet kelti, mintha a megformált arc és az ember maga is ebből az absztrakt univerzumból születne és formálódna meg. Karátson festészete a formálás szeretetéről szól; hiányzik belőle minden üres rutin és manír, és mindig ott érződik benne egy sajátos irónia is.
