Ezzel az eseménnyel veszi igazából kezdetét az ún. `tizenöt éves` háború. Az Oszmán Birodalom Buda 1541-es elfoglalása után fokozatosan szélesítette ki a Hódoltság területét. A kései utódnak úgy tűnhet, hogy Magyarországgal 1526, illetve 1541 után minden rossz megtörtént, ami egy addig szuverén, békésen fejlődő országgal egyáltalán megeshet. A kortársak azonban makacsul reménykedtek, hogy a török kiűzésével minden jóra fordulhat még. Mióta pontosabban ismerjük a "tizenöt éves háború" (1593-1606) közvetlen pusztításait és azok közvetett kihatásait, jobban értjük azt is, miért minősítette a költő Zrínyi Miklós a saját századát, a 17. századot, a "magyar romlásának századá"-vá. A 16. század végéig ugyanis nagyjában-egészében épségben fennmaradt a szervesen kialakult középkori településhálózat és vele együtt a gazdálkodási struktúra is. A "tizenöt éves háború" azonban valósággal rendet vágott a települések sorában, kivált a hódoltságban és annak peremvidékén. De kijutott a pusztulásból a korábbiakban védettebb északi megyéknek is. Mivel a központi területet addig magyarok lakták, a településpusztulás etnikai következményekkel járt: a nem magyar népek a peremterületekről befelé, az ország közepe felé mozdultak, s arányuk erősen megnőtt a - végvári háborúk által is leginkább sújtott - magyarság rovására. (Az új etnikai határok nagyjából ott alakultak ki, ahol 1920-ban - merőben más etnikai arányok közepette - a "trianoni" Magyarország határait kijelölték.) A hadi események kezdetben igen fordulatosan alakultak, de az 1596-os mezőkeresztesi csatával végérvényesen eldőlt, hogy a szövetségesek nem rendelkeznek az oszmánok kiűzéséhez szükséges haderővel. Míg tehát a 16. század magyarja némi joggal reménykedhetett abban, hogy ha az ország valamilyen csoda folytán megszabadul a töröktől, még helyrehozhatók az addigi megszállás pusztításai. A 17. századra eldőlt, hogy a Magyar Királyság immár sohasem lehet az, amivé török hódítás nélkül lehetett volna.
