Hat film a jövőről, amely nekünk már a múlt

Egyéniséggyilkos vízió – 1984 (1984)

George Orwell az 1940-es években írt iregénye a világirodalom talán leghíresebb disztópiája, melyre a negatív jövőkép definíciójaként hivatkozhatnának a szótárak. Számos szállóige-értékű kifejezést adott a kultúrának: mindenki hallhatta már az újbeszél és a duplagondol  (1szavakat, de a „Szeretem Nagy Testvért” is ismerősen (és borzongatóan) cseng. A könyv filmváltozata stílusosan 1984-ben debütált. Michael Radford rendezése alapvetően követi az irodalmi forrásszöveget, amely egy olyan lehetséges – most már múltbéli – jövőt tár elénk, amelyben a Föld lakossága átvészelt egy nukleáris háborút, majd három részre szakadt. Az egyik ilyen terület Óceánia diktatúrája. Itt él a főszereplő, Winston Smith hivatalnok, aki a negatív utópiák kedvelt típusát testesíti meg: a környezetétől lassan elidegenedő, annak visszásságaira ráébredő magányos figurát. A regény és a film is érzékletesen mutatja be a gondolkodás szabadságának (elsősorban a nyelvi redukció által megvalósított) korlátozását, illetve azt, ahogy egy elnyomó rendszer a lakói magánéletét is irányítja. Az állandó megfigyelés lehetősége régen tényleg csak baljós sejtés volt, a technológia mai fejlettsége révén azonban valósággá vált.

A majdnem kétórás mozi főbb szerepeiben John Hurt, Richard Burton (ez volt az utolsó filmje) és Suzanna Hamilton látható. Nem lehet véletlen, hogy a nyolcvanas években egymást érték a diktatúrákat hasonlóan ábrázoló alkotások, mint A fal című Pink Floyd-film, a Szárnyas fejvadász vagy a Brazil – ez is az orwelli történet hatalmas hatását mutatja. A könyv és a belőle készült film olyan államalakulatot rajzol meg, amely minden egyéni megnyilvánulást elítél és szigorúan megbüntet, ez pedig igencsak aktuális felvetés a 21. századra jellemző szabványosító tendenciák közepette.

Vizuális sallang nélkül – Alphaville (1965)

Jean-Luc Godard 1965-ös alkotása egyszerre science fiction és film noir – míg világképe az előbbi, képi világa és cselekményvezetése az utóbbi kategóriához közelíti. A francia új hullám mestere Peter Cheyney angol krimiírótól kölcsönözte az alapvető motívumokat és a főszereplő, Lemmy Caution figuráját, akit a filmben Eddie Constantine alakít. Az újságírónak álcázott titkos ügynök feladata Braun professzor, az Alpha 60 nevű elektronikus agy létrehozójának kiiktatása. A történet szerint az 1990-es években járunk, mely a film készítéséhez viszonylag közeli időpont, ahhoz azonban épp elég távoli, hogy ne legyen túlságosan hihetetlen, hogy a helyszínül szolgáló Alphaville városa egy messzi-messzi galaxisban található.

Godard filmje látványos speciális effektek és figyelemfelkeltő díszlet nélkül fest borzongató jövőképet – sőt épp az okoz hideglelést, hogy a városkép kísértetiesen hasonlít a valóságra. Ez nem véletlen, a felvételek ugyanis a korabeli Párizs fejlettebb részein készültek. A vizualitásban ennek ellenére van valami szürreális, amit elsősorban a fény feltűnő hiánya okoz: majdnem a teljes fim éjszakai sötétségben játszódik.

Noha mai szemmel lassúnak és idegennek hathat az Alphaville, témája időszerű, hiszen a mesterséges intelligencia egyik korai ábrázolásáról van szó: Godard egy intelligens számítógép irányította társadalmat visz vászonra. A film emellett a disztópikus jövőfestés több tipikus jegyét is felmutatja: ilyen a már említett érzelmi kontroll és a korlátozott nyelvhasználat, továbbá az elveszettnek hitt, de végül tudatra ébredő hősnő (Anna Karina). A filmnek magyar vonatkozása is van: a főmérnök szerepében Szabó László látható.

Az értelmezhetetlen kultfilm – 2001: Űrodüsszeia (1968)

Stanley Kubrick mesterműve éppen attól érdekes, hogy nem lehet megfejteni – és talán nem is szabad. A több mint kétórás alkotás minden bizonnyal a lista legenigmatikusabb darabja. Ikonikus zene (többek között Ligeti György nevét kell említenünk), ikonikus vágások és ikonikus jelenetek jellemzik. A forgatókönyv ötletét Arthur C. Clarke egyik novellája adta, melyet a szerző a rendezővel közösen alakított át. Az Űrodüsszeián azonban nem érdemes számonkérni a történetet – a filmben megjelenő egyszemélyes űrexpedíció, illetve  kimenetele sokkal elemeltebb annál, mint hogy a többinél érvényesebbnek ítélt olvasatot társíthassunk mellé. Ami biztos, az a szimbolikusan is értelmezhető utazás ténye, melyre már a cím antik utalása is ráirányítja a figyelmet. A popkultúra egyik sarokpontjává vált opus több marginális mozzanata is sikeresen „megjósolta” a mára elmúlt jövőt – például a táblagép feltalálását.

Légdeszka és Cápa 19. – Vissza a jövőbe 2. (1989)

Az összeállítás egyetlen igazán könnyed darabja Robert Zemeckis trilógiájának második része. A sztori saját ünnepet is kapott, amelyet október 21-én tartanak a rajongók; azon a napon, amikor Marty McFly (Michael J. Fox) és a Doki (Christopher Lloyd) 2015-be utaznak, hogy megmentsék a fiatal főhős fiát. Nyolc évvel később már tudjuk, hogy a film jövőképének szinte semmi köze nincs a valósághoz – sajnos egyelőre sem a légdeszkát, sem a repülő autókat, de még a magukat befűző cipőket sem sikerült feltalálni, sőt a Cápa 19. része sem készült el. Mindazonáltal a vegytiszta szórakozás és a nosztalgikus szellemesség mellett elgondolkodtató kérdéseket is felvet a történet. Ilyen az idő folyásába való beavatkozás dilemmája, mely áttételesen arra kérdez rá, meddig terjed az ember hatalma a természet törvényeibe való beavatkozást illetően.

Kultfilm több befejezéssel – Szárnyas fejvadász (1982)

A 2019-ben játszódó, ugyancsak kultikus mozi szintén irodalmi alapanyagot rejt maga mögött, de a Szárnyas fejvadász csak lazán kapcsolódik Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című szövegéhez. Ebben a fiktív jövőben emberi mintára teremtett, rövid élettartamú robotok, azaz replikánsok végzik a nehéz és megalázó munkákat a Földön kívül található kolóniákon. A főszereplő Deckardnak (Harrison Ford) négy ilyen törvényszegő androidot kell likvidálnia.

A film víziója elsősorban az emberektől megkülönböztethetetlen robotok szerepeltetése miatt érdekes, hiszen felléptetésük nemcsak az ősi hasonmásfélelmünket táplálja, de utal a 2023-ban mind aktuálisabbá váló kérdésre: a technikai fejlődés nem fog-e egyszer túlnőni teremtőin, mintegy helyettesítve, „likvidálva” őket?

Noha kultfilm rangja vitathatatlan, meg kell említeni, hogy Ridley Scott alkotása igen gyakran merül fel a „jó film rossz befejezéssel” mintapéldájaként. Az elhibázottság nem az eredeti, rendezői változatra, hanem a gyártó stúdió által erőltetett verzióra vonatkozik, amely hollywoodi happy endeket megszégyenítő lezárással és Harrison Ford kelletlen narrációjával került a mozikba.

Ijesztően reális, reálisan ijesztő – Zöld szója (1973)

A Charlton Heston főszereplésével készült, 1973-as Zöld szója fogadtatása megosztó volt, egyes kritikusok kifejezetten nevetségesnek tartották Richard Fleischer rendezését. Mai szemmel azonban meglepően húsba vágónak tetszik a film egy-egy részlete. A cselekmény 2022-ben, egy túlnépesedéstől és élelmiszerhiánytól szenvedő világban játszódik, ahol az étel, az ital, de a víz is a gazdagok kiváltsága. Apropó, gazdagok: az ábrázolt társadalomban hatalmas szakadék tátong a szegények és a tehetősek között. A koronavírus-járvány után pedig sajátos töltetet hordoz a maszkviselés filmbeli megjelenése, noha itt ezt a szennyezett levegő indokolja. Emellett a szereplők állandóan elviselhetetlen erejű hőhullámokkal szembesülnek – nem lehet nem észrevenni, mennyire rímel ez a klímaváltozás okozta hőmérséklet-emelkedésre.

A posztapokaliptikus vízió és a krimi keresztmetszetében elhelyezkedő film csattanója egyértelműen azon nyomozás eredménye, melyet a néző is végigkövethet a másfél órás játékidő alatt, és amely a címadó étellel kapcsolatos. A főszereplők felfedezése megdöbbentő, kényelmetlen, de legfőképp ijesztő. Épp annyira, amennyire a történetben felvetett problémák – jelenünkben szerencsére csekélyebb – aktualitása.

2123  – „Az idő igaz”

2023-ban ünnepeltük Petőfi Sándor 200. születésnapját. A Petőfi-bicentenárium zárásaként időkapszulát helyezett el Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a Magyar Nemzeti Bankban, amelyet a tricentenárium évében, 2123-ban nyit majd ki a múzeum akkori főigazgatója. Az időkapszulát Dr. Kandrács Csaba, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke vette át. Az időkapszulába egy könyvet zártak be, melyben Petőfi versei mellett ma is élő költők művei olvashatók. A kézirat címe: „Az idő igaz” – A Magyar Kultúra magazin Petőfi tricentenáriumi antológiája. A projekt megvalósítója a Petőfi Kulturális Ügynökség.