„Semmi sem olyan jellemző egy költőre, mint a képei, hasonlatai. Mutasd meg hasonlatodat, és megmondom, ki vagy, mondja a kritikus a költőnek” – olvashatjuk Szerb Antal a Mindig lesznek sárkányok… című rövid írásában. Persze a kritikus kérdése, mely arra kíváncsi, hogy ki is a költő, többféleképpen értelmezhető: egyrészt az alkotó költőiségéből kiindulva fürkészhetünk egy elvont megoldás után, ám olykor arra is keressük a választ, hogy a fentről is megáldott tollforgatók milyen emberek voltak a mindennapok pillanataiban, milyen körülmények között írták többoldalas regényeiket, versesköteteiket, s milyen környezeti hatások okán vetették papírra azokat a gondolatokat, melyek néha a teljes magyar társadalomra hatással voltak. Ennek apropóján jártunk utána annak, hogy a magyar irodalom által is nagyra tartott szerzőink milyen polgári foglalkozást űztek mindazért, hogy saját megélhetésük mellett szépírói tevékenységüket is életbe tarthassák.
Szabó Magda, a tanárnő
Az élet újrakezdhető című interjúkat és vallomásokat tartalmazó kötetből megtudhatjuk azt is, hogy Szabó Magda hogyan gondolt pedagógusi állására: „1950-ben, amikor osztályidegennek minősítettek,
büntetésből kellett elhagynom a minisztériumot, és elmenni egy általános iskolába tanítani. Akik meg akartak büntetni, nem tudták, hogy megjutalmaznak ezzel.
[…] Szerettem volna összefoglalni, mi történik az iskola világában, mit tudtam meg a gyerekekről, de főleg szerettem volna a magam módján elkészíteni az ismeretlen magyar nevelő emlékművét”. Szabó Magda érzékisége pedig a tanításról, a nevelésről szóló írásaiban is kitűnik: „A nevelés nem csupán értelmi közlés. Ha az volna, nem volna szükség rá. Egyszerűen kezébe kellene adni a gyermeknek a könyvet, s hagyni, amint a tényekkel jól-rosszul megbirkózik. A mai pedagógia azonban jellemet próbál nevelni, s a jellemnevelésben ízlést formál. A puszta adatközlés mellé tehát egyenrangú félként sorakozik az etikum és esztétikum. a fölső négy osztály anyagában úgy fordítani az esztétikai nevelést, hogy a diák megérezze: a művészi Szép sosem állhat ellentétben az etikummal. Tehát morális alap nélkül nincsen Szép. Az iskolából kikerülő diák biztos esztétikai ítélettel, számtalan szép-élménnyel gazdagon kell hogy kikerüljön az életbe.”
Csáth Géza, a pszichoanalitikus
„Öreg elbeszélők írnak így vagy fiatal tudósok, kiknek megrajzolandó sémák, kitöltendő tabellák az emberi sorsok. Csáth Géza orvos. A novelláiban is az; csupa kórkép, beteg lelkek pontos rajza, amit ad” – írja Sz. L. Két író című kritikájában A Hét hasábjain 1912-ben. S valóban, Csáth olykor nem tudja szétválasztani a két - írói és orvosi - tevékenységét. Naplójában így vall róla: „Rettenetes és nyomasztó gondolat, hogy nincs többé kedvem az íráshoz.
Mióta az analyzissel behatóan foglalkozom, és minden ízében elemezem az öntudatlan lelki életemet, nincs többé szükség rá, hogy írjak. Pedig az analyzis csak szenvedést hoz, keserű életismeretet és kiábrándulást. Az írás pedig gyönyört ad és kenyeret.
Mégse! Nehezen megy, aggályokkal. A születő gondolatot mintegy csírájában megöli a kritika. A legbelső elintézetlen ügyeimet pedig nem tudom papírra tenni. Az az érzés gátol, hogy mások éppolyan tisztán olvasnak benne, mint én az írók írásaiban, én, a psychoanalitikus.”
Örkény István, a vegyészmérnök
„Amikor én Sztálinvárosba lejárogattam, belekezdtem egy regény írásába is, amiből négyszáz oldal készült el, részleteket publikáltam is már belőle, A Bónis család lett volna a címe, 1956-ban félbeszakítottam.
Akkor egy kicsit a mérnök bukkant ki belőlem.
Ami ott készült és épült, az azért monumentális vállalkozás volt. Magyarországon ilyen még nem történt: felépíteni egy városrészt, beköltöztetni a gyárépítőket, elkezdeni a gyárat építeni, ugyanakkor a várost is fejleszteni, miközben a gyár tovább terjeszkedik – ennek az egésznek volt egy óriási romantikája. Ugyanakkor, hogy alapvető tévedés volt az egész – mármint nemzetgazdasági szempontból –, azt mi nem tudtuk, az később derült ki, hogy nem oda kellett volna építeni, egy löszös fennsíkra, ahol minden háznak különleges alapozás kell. Ezt mi akkor nem tudtuk, hogy lehetett volna jobban és jobb helyre, másként építeni; és rettenetesen izgalmas volt az az embertömeg, ami ott összeverődött. Az országnak részben a szemetje, részben a java került ide, mert például vonatrakományszám hozták oda a pesti kurvákat dolgozni, és az exkavátor néha csecsemőholttesteket emelt ki a földből. […] Én az egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárat választottam, mert egy minisztériumi főmérnök ismerősöm oda beajánlott. Itt szó nélkül föl is vettek – persze, megkapták Aczéltól az ígért levelet –,
és beosztottak az úgynevezett orvostudományi osztályra, amely jórészt a készülő gyógyszerek bevezetésével, terjesztésével, ismertetésével foglalkozott,
tehát a feladatnak magyarán szólva propaganda jellege volt, orvospropagandát, tudományos propagandát folytattunk. Itt dolgoztam öt évig. Hát itt rettentően furcsa helyzetem volt, mert a gyárvezetősége roppant gyanakvással nézett rám, figyelték a lépéseimet, próbáltak tájékozódni a beszélgetéseimről, viszont a munkások között, ha lejártam az üzembe, nagyon jól éreztem magam, bizalmukba fogadtak” – meséli az egyperces novellák zsenije Lázár Istvánnak a halála előtti évben, 1978-ban.
Petőfi Sándor, a vándorszínész
A kétszáz évvel ezelőtt született nemzeti költőnkről több fennmaradt írás is árulkodik: Petőfit a költészet mellett a színészi lét foglalkoztatta leginkább. A költő az Úti jegyzetek című művében így vall róla:
„Aszód! Itt akartam először szinésszé lenni. A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszé lenni akarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes.
[…] Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statiszta voltam a pesti Nemzeti Szinháznál s hordtam a szinpadra a székeket és pamlagokat, s a szinészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért.” Persze azt is tudjuk, a költő színésszé válása hamar meghiúsul, ezt pedig többek között a Búcsú a színészettől című versében foglalja össze:
Búcsú a színészettől:
„Szép élet a szinészi élet,
Ki megpróbálta, tudja jól,
Bár ellene a balitélet
Vak órjásának nyelve szól.
Hogy én lelépek a színpadról,
Szívem nagyon, nagyon beteg –
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!”
Madách Imre, az ügyvéd
A magyar szépirodalom egyik legnagyobb alkotója, Az ember tragédiája szerzője is okos, tanult ember volt. Erről a Palágyi Menyhért által írt Madách Imre élete és költészete című könyvben olvashatunk.
„Madách Imre az akkori gimnázium hat osztályát végezi magánuton Sztregován. A vizsgálatokat évenkint vagy félévenkint a váci piaristáknál teszi le. Bizonyítványai nem tartalmaznak más osztályzatot, mint »eminens«-t. Az első grammatikát (I. gimnáziumi osztályt) az 1829–30. tanévben végzi 8 éves korában, a második és harmadik grammatikát pedig a közvetlenül következő tanévekben, 9, illetve 10 éves korában. Az 1832–33. tanévben azonban nem tesz vizsgálatot és szinte szerencsének látjuk, hogy egy évet veszit,
mert különben már 14 éves korban jogász lehetne és 17 éves korban akár ügyvédi oklevelet is szerezhetne.
Valószinüleg a szülék is belátták, hogy kár a tanulmányokat ennyire siettetni és hogy a szellemi erő megfeszítése káros visszahatással lehet a testi egészségre. Meglehet, hogy Imre betegeskedése, vagy valami válság a hófmesteri hivatalban, avagy végre az apának betegessége is hátráltatta a tanulmányokat, elég az hozzá, hogy Imre a negyedik grammatikát csak az 1833–34. tanévben végzi 12 éves korában. […] 1841. október 25-én irja anyjának Pestről: »Tegnapelőtt tettem épen exament a Politica Oeconomia és Financiából; igen jó sikerrel, a roppant pecsétes levél is már kezemben van. Most még csak az utolsó examenre készülök tűzzel-vassal. […] A következő évben patvarián találjuk Balassa-Gyarmaton, Sréter alispán mellett. Az ügyvédi oklevelet 1842. deczember 19-én szerzi meg.”
Rejtő Jenő, a színész
Ki gondolta volna, hogy fiatalkorunk egyik legmeghatározóbb szerzője, Rejtő Jenő valójában színésznek készült? Hegedűs Géza az Arcképvázlatok című kötetében Rejtő Jenőről is megemlékezik, melyben leírja, az író „az egyetlen magyar író, akinek olvasottsága vetekszik Jókaiéval, talán még felül is múlja, de még a neve sem fordul elő sem Rejtő, sem Howard formában legbőségesebb irodalomtörténetünkben sem.” Az érettségi után színiiskolába járó Rejtő 1932 szeptemberében a Salamon Béla vezette Komédia Kabaréban már két műsorban is szerzőként szerepelt, a Nádasdi Lászlóval közösen írt Hallgatás, majd a Macska című bohózattal.
„Állítólag tehetséges színész is volt, de mire elvégezte [az iskolát], már elment a kedve a színészségtől, inkább nekiindult a világnak.”
Források:
Sz. L.: Két író, A Hét, 1912, 247.
Csáth Géza: Napló. 1912–1913. Bp., Windsor, 1995, 5.
Lázár István: Életrajzi beszélgetések, 1978.
Az élet újrakezdhető – interjúk és vallomások, Jaffa Kiadó És Kereskedelmi Kft., 2019.
Petőfi Sándor: Úti jegyzetek, 1945.
Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete, Athenaeum irod. és nyomdai R. T. Kiadása, Budapest, 1900.
Hegedűs Géza: Arcképvázlatok, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1980.
