A Kárpát-medence kellős közepén már ezer éve azon dilemmázzunk, hogy merre menjünk, balra vagy jobbra haladjunk. Egyszer úgy érezzük, hogy az óriási hegyvonulatok védelmeznek bennünket, máskor azonban béklyóként tekintünk rájuk, amelyek megakadályozzák, hogy messzire jussunk. Akár balra, akár jobbra indulunk, falakba ütközünk. Így marad az egy helyben toporgás, ami olykor felőröl, máskor pedig olyan konfliktusokat szül, amelyek szétzúzzák a nemzeti egységet.
Határ Attila festményei erre az ősi és sajátosan magyar létállapotra adott reflexiók. Abból a tapasztalatból születtek, amely régóta meghatározza a nemzetünket: hogy nem tudjunk, merre van az út, amin haladni kellene. Bár mindannyian ugyanannak a népnek a tagjai vagyunk, nem sikerül megegyeznünk a közös irányban. Így marad ez a szerencsétlen, billegős csárdás, a One step left one step right, a sehová sem haladás, az álldogálás.
Határ képeinek problémafelvetése hasonló, mint ami Nemes Nagy Ágnes Ezt villamosmegállónál kell mondani, télen című versében megfogalmazódik.
„Álldiga és várdiga, / járdiga és tánciga. / Erre, arra, / arra, erre, / nincs semerre, /nincs semerre. // Álldiga és várdiga, / járdiga és tánciga, / seje-huja-haj.”
Határ Attila művei, habár igen súlyos kérdéseket feszegetnek, nem dagonyáznak a mocsárban. Inkább azon dolgoznak, hogy kihúzzanak bennünket a magyar sorson búsuló, köldöknézős állapotból. Képei felkínálják nekünk a magunkon nevetés lehetőségét, és közben iránytűként szolgálnak.
Azt mondják: ha kívül nem találjuk a megfelelő irányt, ne kezdjünk el keseregni. Induljunk el befelé, és ott keressünk magunknak valamit, amivel egyről a kettőre juthatunk.
Határ festményei utazásra invitálnak. Olykor a múltunkba hívnak, máskor képzeletbeli világba. De mindkét esetben menekülőutat kínálnak a nyers valóságból, amely tele van konfliktusokkal, problémákkal. Lehetőséget biztosítanak, hogy a kesergő ácsorgást és a szétszakítottságot magunk mögött hagyhassuk.
A LAVOR Collective Art Salon kiállítóterébe lépve az egyik oldalon családi album képei elevenednek meg. Már a látvány szintjén is figyelemfelkeltő ez a képcsoport, amelyen egymás mellett szerepelnek az ízig-vérig festői nyelven megfogalmazott kompozíciók és az intim grafikai munkák.
Ez az együttes ismerős érzeteket kelt bennünk. A falra mozaikszerűen felhelyezett portrék és múltbeli emlékeket rögzítő művek az otthonokban népszerű fotófalakat idézik.
A nosztalgia érzetét keltve repítenek bennünket a múltba, egy idilli világba. Olyan időszakot idéznek meg, amikor még minden egész volt. Vagy legalábbis annak hittük. A My kid című sorozat festői darabjai a családi hagyatékban talált régi keretekbe kerültek. Így ugyan címükben a jövőre utalnak, a foglalatuk a múltba helyezi őket. A portrékban is visszaköszön Határ sajátos formanyelve, mivel karakterisztikus jellemzőiket puszta festészetté oldja. A nagyívű, gesztusszerű ecsetvonásokkal elmosott arcok így elvesztik egyéni vonásaikat, ami a képek univerzalitását erősíti. Ezekbe az arcokba bárki fia beleképzelhető. A portrénak ez a fajta destrukciója melankolikussá teszi a kompozíciókat.
E nagyon festői, nagyon lírai művek mellett láthatók Határ kis méretű skiccei, amelyek apró múltbeli emlékképeket rögzítenek. A ceruza- és tollrajzok elevenségét erős vonalasságuk, spontaneitásuk adja. A lendületesen felskiccelt alakok éles kontrasztban állnak a körülöttük levő tárgyakkal. Míg a figurák kontúrok híján elmosódottá válnak, a tárgyak erősen kontúrosak; létezésük sokkal konkrétabb, mint a személyeké.
Ez a diszkrepancia az egyének mulandóságát és a környezet állandóságát jelzi. Azt, hogy a létezésünk csupán pillanatnyi ezen a világon, és hogy halálunk után nem marad más esélyünk, mint emlékek formájában tovább élni.
Ám fokozatosan az emlékképek is elvesztik a körvonalaikat, és elhalványulnak. Az állandóságot csupán a környezet jelenti, amit Határ fehér hátterei jelölnek. A háttér homogenitása, a horizont hiánya tér nélkülivé és időtlenné teszi a kompozíciókat.
A Baglyasalja statues az emlékezet problematikáját hozza játékba. Az otthon terét megidéző kompozíció forrásai az alkotó emlékképei. Ám az expresszív fogalmazásmód, a gesztusszerűen felhordott színfoltok, a karakter nélküli árnyalakok szürreális, képzeletbeli térbe helyezik a szemlélőt.
Minél tovább nézzük a festményt, annál inkább elbizonytalanodunk, hogy megtörtént emlékeket vagy álomképeket látunk. A művön megjelenő neoszürreális világ így egyszerre tűnik ismerősnek és egészen idegennek. A befogadó zavarát pedig tovább fokozza, hogy nem tudja, a kép milyen irányba repíti. Ha ugyanis emlékképként értelmezzük, akkor a múltba visz, ha pedig álomként, akkor egy elképzelt jövőbe invitál.
Ezt a játékot folytatja az In Ordnung című mű, ami talán a legérzékibb módon példázza, hogy Határ milyen briliáns módon egyensúlyoz a figuralitás és az absztrakt határán.
Az egymás mellé rendelt különféle elemek olykor tóparti tájjá állnak össze. Más aspektusból szemlélve kusza színfoltokat és ecsetvonásokat látunk. A kép ebben a kétértelműségben lebegve asszociációs játékokra invitálja a befogadót. Teljesen ránk van bízva, hogy a kép egyes elemeit fel akarjuk-e ismerni vagy csak élvezzük a színek és a formák tobzódását. Észrevehetem a nádas mögött rejtőző, lesben álló fehér figurát, a kép aljában megbújó katonákat vagy a felrebbenő fekete madarat... De a mű akkor is játékba hozza a tekintetet, ha nem fejtjük fel az egyes elemeit.
Ez a határon lebegés adja a Gesichtslos című festmény izgalmát is: központi motívumának sziluettje portréra emlékeztet.
A karakterisztikus vonások azonban elmosódnak, a háttérben felhő- vagy madárszerű képződmények tűnnek fel. A sziluett valamiféle hideg légiességbe burkolózik. Határ ezzel a játékkal képes elhitetni, hogy egy természeti formát, hegyet vagy sziklát látunk.
Határ könnyed természetességgel használja a groteszket mint képépítő elemet. A nagymamája hagyatékából előkerült csipkés, díszes terítőkre állatok különféle szerveit festi. Ezzel vidéki disznóvágások hangulatát idézi, a véres máj és a levágott malacfül láttán mégis viszolygást érzünk.
Az állati részek itt mitológiai szereppel gazdagodnak. Az alkotó személyes történetét mesélik el, de nyerseségük, profaneitásuk is nyilvánvaló.
Félig emberi, félig állati énünk tükröződik ezekben a munkákban, amelyek egyszerre néznek szembe a nyers valósággal és merítkeznek szürreális, bizarr álomvilágba.
A Whose mirror is this? (Kié ez a tükör?) című képcsoport különféle technikákkal és stílusban megrajzolt portrék sokaságából összeálló mű. Határ a magyar nép mentális állapotát vizualizálja vele. A kiindulópontja az, hogy arcunkon nyomot hagynak a lelki, szellemi és fizikális traumáink. Az egyes személyeknél különböző testi és lelki „töréseket” jeleznek az eltérő képi hatások. Nem konkrét személyeket látunk, mégis úgy érezzük, mintha az ismerőseinkről lenne szó. Mintha a lelkük mélyére látnánk, hiszen az arcuk a sorsuk egy-egy motívumáról árulkodik. A portrék egységes, mégis személyre szabott látványt nyújtanak, együttesen pedig hű képet festenek az útvesztett létállapotról.
Ezek az emberek elvesztették a belső iránytűjüket, beszorultak a traumáikba, és nem tudják, merre menjenek tovább.
Talán ez a kiállítás legkomorabb műve. Mégsem roppanunk meg a súlya alatt, mivel mellette egyből ott van Határ sellős sorozatának egy korábbi darabja, ami gyermeki naivitásával mosolyt csal a látogató arcára.
A sorozat azokban a politikusokat ábrázoló portrékban csúcsosodik ki, amelyekben Határ néhány pikkelyes nyúlvánnyal destruálja a nagy formátumú személyek tekintélyét. A berepedt szemhéjú Széchenyi gróf pátoszos nagysága egy szempillantás alatt semmissé lesz, amint megjelenik előtte egy kék színű sellőfarok. A politikus személye Határ Attila neoszürreál világában idézőjelessé válik, szétfolyó arca pedig azt jelzi, hogy bármerről fúj is a szél, ez az egész civilizáció az összes politikai harcával csupán pillanatnyi tünemény. Hogy a nagy egész felől nézve mégiscsak Hérakleitosznak van igaza: „Semmi sem állandó, csak a változás maga.”
Határ Attila One step left one step right című kiállítása a LAVOR Collective Art Salonban december 9-ig látogatható.
Fotók forrása: LAVOR Collective
