A főút menti csupa üveg irodaházak aljában aprócska templom bújik meg, mögötte egészen a 16. századig visszanyúló kalandos történetű kúriák állnak. Ez a Múzeumok utcája: a 12-es számtól a 18-asig a Szlovák Nemzeti Múzeum négy intézményének ad otthont a vár alatti kis utca. A Szlovák Régészeti és Zenei Múzeum mellett két nemzetiségi kiállítóhely, a Kárpáti Németek, illetve cikkünk tárgya, a 2002-ben alapított Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma várja a látogatókat.
A kapun belépve jól láthatóan felvillanyozódik a biztonsági őr és a pénztáros fiatalember is, gyanítom, nem sokan járhattak itt előttem aznap. Pedig a négyeurós belépő az utcabeli múzeumokra kombináltan érvényes. Némi szabadkozás (technikai okok miatt a zenei múzeum zárva) és gyors jegyváltás (újságíró kollégáknak: a MÚOSZ-igazolványt elfogadják) után máris választási lehetőség elé állítanak. Hol szeretném kezdeni a múzeumi túrát? Kezdésképp a németeket választom. Elkezdi keresni a kulcsot a pénztáros, hogy kinyissa nekem a főbejáratot (tényleg én lehetek itt a nap első vendége), és magamra hagyjon, hogy a tárlatot a saját tempómban nézzem meg. De még mielőtt megtalálná, hirtelen meggondolom magam, és balra, a magyarok felé mutatok. A pénztáros pedig máris hívja a múzeum munkatársát.
Nagy Tímea érkezik, szintén kulccsal, neki pedig ezúton is köszönöm, hogy kivárta, míg a mindent megnéző, elolvasó, meg-, de legalább belehallgató, kipróbáló múzeumlátogató élő példájaként mentem teremről teremre. A Brämer-kúriában berendezett állandó kiállítás ugyanis könnyen beszippantja az embert.
Nem feltétlenül régészeti leletek, a nagyképként nehezen elképzelhető dísz- vagy használati tárgyak, hanem a lévai nemzeti őrsereg koronás címeres, aranyrojtos piros-fehér zöld zászlója, Németh Mihály csizmadia cégtáblája, a régi magyar irodalom felvidéki nagyjainak életműve a korabeli kiadásokban. Bár eklektikus a válogatás, de a befogadható méret mellett nagy előnye, hogy azonnal kialakítja a látogatóban az érzelmi kötődést.
A következő termet tematikus tablókkal rendezték be. Rajtuk informatív, lényegretörő, de egyáltalán nem száraz szövegek (mondanám, hogy mindegyik fun facttel teli, de tartalmuk a 20. századi nagypolitikai játszmák következményeként egyáltalán nem fun) és jól kiválasztott fotó- és dokumentumillusztrációkkal. A megmosolyogtató fajtából személyes kedvenceim a Csehszlovákiai Magyar Tenisz Szövetség képviseletében a kolozsvári Mátyás-szobor előtt 1932-ben lefotózott urak és hölgyek, a mellbevágóbbakból pedig egy központi plakát vagy szórólap a Községi Iskolaszék és A Községi Elemi Szülők Szövetsége aláírással, amely arra buzdít, hogy magyar iskolába írassák a gyerekeket.
Sport, oktatásügy, irodalom, színjátszás, zenei élet, közművelődés és tudományos élet, ifjúsági mozgalmak, felekezeti élet, gazdasági szervezetek – sokféle aspektusból megismerhetjük a csehszlovákiai magyarok két világháború közötti hétköznapjait, a kisebbség számára minden területen egyre növekvő nehézségeket és a szűkülő lehetőségeket, a nacionalizálást valamiképpen (sok esetben kétségbeesetten) ellensúlyozni próbáló összefogást, a megmaradás érdekében tett kisebbségi programadást.
A Beneš-dekrétumok jogfosztással, kényszermunkával, deportálással, át- és kitelepítéssel, lakosságcserével és reszlovakizációval járó következményeit tényszerűen foglalják össze A hontalanság évei címet viselő tabló adatai. Csak néhány számadat. 1945 szeptemberében négy-ötezer magyart vittek mezőgazdasági kényszerközmunkára Csehországba. 1946. november 19-től 1947 februárjáig 220 településről 44.129 személyt szállítottak el otthonából. A deportált családok 6602 házat, 3884 hektár termőföldet hagytak hátra, vagyonukat először gondnokság alá helyezték, majd lefoglalták. Az 1946. február 27-én megkötött magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény keretében – a csehszlovák kormány annyi magyart telepíthetett át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák jelentkezett, hogy Csehszlovákiába kíván áttelepülni – 76.616 magyar hagyta el szülőföldjét. 15.700 lakóház és 16 ezer kataszteri hold földterület maradt utánuk. S hogy ez mit jelentett a hétköznapokban, a következő termekben kiderül, a tabló ugyanis átvezet a 2016-ban elkészített Felcserélt otthonok, pontosabban Felcserélt otthonok – Vymenené domovy – Austausch der Heimat című állandó kiállításba. És nem véletlen a háromnyelvűség.
„A hatalmi döntéseknek egyaránt kiszolgáltatott népcsoportok így cseréltek otthont és hazát, miközben a megrázó történések, az átélt személyes tragédiák sokáig feloldhatatlan ellentéteket szítottak a kényszerűségből egy településre sodort lakók között” – áll a tárlathoz tartozó leporellóban. Ebből is kiderül, nem nemzetiségi, szlovák, német vagy magyar, hanem emberi szemszöget kínál a kiállítás. Jelentőségét az adja, hogy a történelmet alulnézetből szemlélve az érintettek sorsát párhuzamosan, három nyelven mutatja be. Fontos a kronológia, kellenek számadatok, hogy viszonyítani tudjunk. Jó, hogy vannak filmhíradók, hogy tágabb történeti kontextusba kerüljenek az események. Kellenek a feliratozott visszaemlékezések is, mert arcot adnak a történteknek. Igazán átélhetővé azonban az installáció teszi az eseményeket.
Vakítóan fehérek a stilizált otthonok, mint ahol becses vendéget várnak, és ártatlanul fehérek, hiszen józan ésszel teljesen nonszensz bélyeg a kollektív bűnösség, bárkire is nyomják rá. A bútorok jó része is stilizált és fehér, a használati és dísztárgyak azonban színesek, feliratuk hol magyar, hol német, hol szlovák, hiszen egymás mellett vagy épp együtt éltek itt az emberek, akik aztán tehetetlenül sodródtak az eseményekkel, döntéseiket kényszerből hozták meg.
A Felcserélt otthonok nem mesél, hanem elbeszél, mégis észt és szívet egyaránt elér a kiállítás. Erős hatásokra törekedtek, de nagy empátiával dolgoztak a kurátorok. Nincs nyomorpornó, mert pontosan tudják, a túlzott nyomasztás szaturálódást vált ki, és mindig van egy pont, ami után eltartja magától az ember a témát. Épp ezért partnerként kezelik a látogatót, bíznak intellektusában és érzelmi intelligenciájában.
Nem lehet könnyű szívvel olvasni az asztalokon meg a fiókokban a hivatalos rendelkezéseket, a naplórészleteket, a leveleket. Mert itt mindenhez hozzá lehet nyúlni. A kíváncsiságból át lehet billenteni a fali panelt, hogy aztán a felfedezés izgalma valami másra váltson át, hiszen egyetlen mozdulatra változik a falvédő vagy a dísztányér színe, mintája, sőt nyelve, azaz máris valaki más otthonába kerülünk. Egyetlen egyszerű effekt, mégis zsigeri módon vált ki reakciót. És amennyire brutális egy utasítás arról, mit vihetnek magukkal a kitelepítésre kijelöltek, annak inverzeként pont annyira mellbevágó a békési szlovákoknak készített giccses propagandaplakát arról, milyen csodálatos élet várja őket, ha át-/hazatelepülnek Csehszlovákiába.
„Szudétanémeteket telepítettek ki onnan, és nekik fent a padláson voltak a bútoraik…” – kezdődik a mondat zsinórírással az egyik oldalon, alatta František Pittner kitelepítési iratai. A szöveget egy fal vágja ketté, s így folytatódik: „használhattuk volna, de édesanyám azt mondta, ő siratja, amit otthon hagytunk, nem akarja, hogy olyat lásson, amit szintén siratnak.” A kolárovo–nemyslovicei illetőségű Horváthné Gögh Terézia visszaemlékezésének hangneme eszenciálisan adja vissza a kiállítás hangnemét. Itt nincs ítélkezés és nincs igazságtétel. Csöndes, ám annál hitelesebb életmegmutatás van.
Ezek után egészen felszabadító a múzeum harmadik nagy egysége, a szlovákiai magyarság népi kultúráját bemutató állandó tárlat. A pásztorkodás, a paraszti gazdálkodás eszközei, szerszámok és munkaeszközök állnak itt, a kibontott és konzervált sziklafal mellett, amelyekből kiderül, hogyan válnak el a természet adta lehetőségektől függően az egyes felvidéki régiók. A következő részleg a házra és a családra, az öltözködésre és a lakástextíliákra, a lakberendezési és használati tárgyakra fókuszál, de nem marad ki a vallás sem, ami mindennapok részét képezte. Az Étel, ital, álom szellős, sokszínű, de szintén mértékkel válogatott kiállítás. Külön erénye, hogy a régi, eredeti tárgyak mellett kortárs képző- és népi iparművészek munkái is láthatók, ebből a sajátos párbeszédből pedig kiderül, hogyan él tovább a hagyományos népi kultúra a 20. század végén, a 21. század elején.
És van egy negyedik állandó tárlat is, mégpedig az emeleten, a Grendel Lajosról elnevezett olvasóteremben. Az író hagyatéka ugyanis a múzeumhoz került letétbe. Itt a Grendel-kötet két jelentéssel is bír: az írói életmű kölönböző nyelveken megjelent darabjai mellett a Grendel Lajos könyvtárából származó könyveket is. Mint azt Jarábik Gabriellától megtudom, a polcok egy részét ezek a kézbe vehető, nem díszként, hanem valóban olvasható kötetként nyilvántartott könyvek foglalják el. A múzeum vezetője mesél az eredeti íróasztalról és az eredetihez nagyon hasonlító írógépről, elmondja, ki van a fotókon, és azt is elárulja, hogy náluk vannak Grendel Lajos kitüntetései és olyan személyes tárgyai, mint a mobiltelefonja vagy a borospohara. Az olvasóteremnek mindez érezhetően különleges atmoszférát ad.
A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának kimaxolásához egy időszakos tárlat is hozzátartozott, „Az idő igaz, s eldönti, ami nem az” című kiállítás a kiskőrösi Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum gyűjteményéből származik, és arról ad körképet, hogy a kortárs képzőművészek hogyan gondolkodnak Petőfi alakjáról, az őt övező kultuszról. Talán mert az emlékévben oly sok minden történt már ennek kapcsán, a téma kapcsán a föntebb emlegetett szaturálódás engem is elért, következésképp ebben a kiállítótérben töltöttem a legkevesebb időt.
A pozsonyi kirándulásokon a magyar turisták általában megnézik országgyűlés egykori épületét, a Mátyás király alapította Academia Istropolitanát, az Esterházyk, Erdődyk, Pálffyk palotáit, a Szent Mihály-dómot, amely tornyának tetején az aranyszín korona emlékeztet Pozsony egykori koronázó városi mivoltára (kriptájában pedig ott nyugszik Pázmány Péter). Pedig a történelem ott nem ért véget.
Fotók forrása: Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma
