Vagyonos és művelt nagypolgári családban született 1889. július 5-én a Párizs melletti Maisons-Laffitte-ben. Viharos ifjúkora volt: egy jó nevű magániskolából kicsapták, mire Marseille-be ment, ahol álnéven élt. A rendőrség rátalált és hazaszállította; ekkor beleszeretett egy nála tizenhárom évvel idősebb színésznőbe, aki azonban kiadta az útját.
Tízéves korában kezdett írni; még húsz sem volt, amikor megjelent első verseskötete. 1909-ben megkérdezte a híres Orosz Balett vezetőjét, Szergej Gyagilevet, írhatna-e balettet a társulatnak, mire azt a tömör feleletet kapta: „Nyűgözzön le!” A felszólítás nyomán Cocteau tollából olyan darabok születtek, mint a Parádé – amelynek zenéjét Erik Satie szerezte, a díszleteket pedig Pablo Picasso tervezte – vagy később az Ökör a háztetőn Milhaud zenéjével.
Az első világháború idején mentősofőrként szolgált a belga fronton, és összebarátkozott a vadászpilóta Roland Garrosszal (akiről később a híres teniszpályát és -versenyt elnevezték), neki ajánlotta a repülés által ihletett korai verseit. A háború után találkozott az akkor 16 éves Raymond Radiguet-vel, a francia próza „csodagyerekével”, A test ördöge szerzőjével, és szoros érzelmi viszony szövődött közöttük. Amikor öt évvel később Radiguet tífuszban meghalt, Cocteau az ópium rabjává vált – hamarosan szanatóriumba került.
Az intézményben a neves tomista filozófus, Jacques Maritain hatására gyakorló hívő lett. A húszas-harmincas években születtek meg legjobb prózai és színpadi művei: az Orpheusz című tragédia, a Vásott kölykök című regény, az Oidipusz-témát feldolgozó, Pokolgép című dráma. 1930-ban került színre Búcsú című monodrámája, amelyből később Poulenc írt operát, s ekkor készítette első filmjét is A költő vére címmel. 1937-ben mutatták be A Kerekasztal lovagjai című darabját, amelynek egyik szerepét a fiatal, jóképű Jean Marais játszotta. Ekkor kezdődött a költő és a színész életre szóló kapcsolata, amely egyszerre volt szerelem, mély barátság és tökéletes művészi együttműködés.
A második világháború nyomasztó légkörében jelentek meg újabb drámái: a Rettenetes szülők, a Szent szörnyetegek, az Írógép. A háború után visszatért a filmhez, 1945-ben megrendezte az ismert gyermekmesén alapuló A szép és a szörnyeteg című mozit Jean Marais főszereplésével. A halál és a költészet kapcsolatát vizsgáló Orpheusz című filmjével 1950-ben elnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját és a Brit Filmakadémia díját is. Képző- és iparművészként is jelentőset alkotott: Saint-Jean-Cap-Ferrat-ban elkészítette a Villa Santo Sospir belsőépítészeti berendezését, és nagyszabású freskósorozatba fogott többek között a mentoni városházán.
Cocteau 1954-ben a Belga Királyi Akadémia tagja lett, egy évvel később a Francia Akadémia is soraiba fogadta. 1960-ban megrendezte utolsó filmjét, az Orpheusz végrendeletét, majd végleg visszavonult.
A Párizshoz közeli, Milly-la-Foret-i otthonában érte a végzetes szívroham 1963. október 11-én, néhány órával azután, hogy régi kedves barátnője, Édith Piaf haláláról értesült.
2010 nyarán Milly-la-Foret-ben található egykori lakóházában múzeumot rendeztek be az emlékére. 2011-ben a dél-franciaországi Menton városában létesült Cocteau Múzeum, ahol a művész több mint ezer alkotása kapott helyet, köztük rajzok, festmények, fotók, kéziratok, valamint filmes és színházi munkáiból is bemutatnak részleteket.
Jean Cocteau. Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP
