Amikor a Madách Színház felkérésére Gogol Holt lelkek című regényét színpadra írtam, Lengyel György rendezővel már tudtuk, hogy a főszerepet, Csicsikovot Péter fogja játszani. Írás közben hallottam a hangját, láttam gesztusait, aztán a próbákon tapasztalhattam, hogyan formálódik a színész anyaga: a teste, a hangja azzá, amivé majd lennie kell. Haumann, amint az első próbákon még farmerben, könyékig gyűrt dzsekiben megjelent az üres színpadon, derekát groteszkül kifeszítette, hogy ily módon gerince illedelmes, gyors meghajlásokra vagy esetleg büszke tartásra legyen alkalmas, állát kissé feltartotta, kezét alázatos vagy fennhéjázó mozdulatokra készítette, máris visszapergette az időt a tizenkilencedik századi Oroszországba, a csinovnyikok világába. Pavel Ivanovics máris ott volt N. városkában. S mind több és több gesztus került elő a próbák során, hangszínek, sírások, kitörések, elfojtott suttogások – ez elhagyva, az megtartva, ahogy a belső átlényegülés követelte. Állandó kelléke volt a hol a markában szorongatott, hol leplezett idegességgel zsebre gyűrt csipkés zsebkendő. Halántékát, ajkát törölgette vele, mint Gogol figurája a piszkos kis hivatalokban, így szárítgatta fel gyöngyöző homlokát, miközben kétrét görnyedve félt a lelepleződéstől.
Haumann nagy beleélő képességgel ábrázolta, hogy Csicsikov a szélhámos útján is örökösen elárulja csinovnyikságát, a sarokba szorított kisembert.
Fergeteges alakítás volt, és most, hogy hallom a szomorú hírt, hogy eltávozott a földi társulattól, állandóan látom abban a szerepben. Nagyon megszerettem emberként, barátként, ha találkoztunk, emlegette, hogy őrzi a premierajándékot, Csicsikov nevezetes úti ládikáját, azt a kis dobozt, amit kapott tőlem, benne egy kopejkácskával.
Mindig elkápráztatott, ahányszor csak láttam szerepeiben, márpedig gazdag pálya volt az övé, sokféle alakítással modern vagy klasszikus darabokban.
Magával ragadó lélektani ábrázolása drámában, komédiában egyaránt tökéletes volt, akkor is, ha kuplét adott elő, akkor is, ha Shylockot formálta meg.
Nagy művész volt, neve ott ragyog örökké a magyar színészet legjobbjai között.
Nyitókép: Haumann Péter Willy Loman szerepében Arthur Miller: Az ügynök halála című drámájában a Miskolci Nemzeti Színházban Balikó Tamás rendezésében 2012-ben. Fotó: MTI/Vajda János
